Perspektívák 1. Vagyok, aki épp vagyok

„Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő: Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.” (William Shakespeare)

Társasági lény vagyok, befelé forduló vagyok, beszédes vagyok, csendes vagyok, vidám vagyok, szomorú vagyok, aktív vagyok, lusta vagyok, sokszínű vagyok. Ez mind én vagyok, vagyok aki épp – ebben a pillanatban– vagyok.

A szomorú bohóc régi kép, több kiállítás és művészetterápia darabja volt már, így lassan tizenöt éve figyelem, miért szeretik annyira az emberek. Különbözőek vagyunk, de vannak témák amik mindannyiunkat érintenek.

Paradox módon azért próbálunk megfelelni egy rólunk alkotott képnek, hogy szerethetőek legyünk, miközben attól leszünk szerethetőek, ha elengedjük ezt, és láthatóvá válunk. A szomorú bohóc azt szimbolizálja, hogy vállalhatjuk az érzéseinket, hogy kibújhatunk a szerepeinkből, hogy nem kell mindig egyformának lennünk. Ez maga az őszinteség. Magunk és mások felé is. Ez a kép megmutatta nekem, hogy a láthatóság, az őszinte megnyilvánulás mennyire megérinti az embereket. Szerepelt már sokféle válogatásban, jobb és erősebb képek között is, s mégis mindig az egyik kedvenc lett. A szomorúság, vagy a sajnálat helyett a biztonságot adó őszintesége dominál, ez teszi szerethetővé.

Érdekes és informatív lehet e kérdés kapcsán a kapcsolatrendszerünk áttekintése.

Vajon hány százaléka alapul elvárásokon, és melyekben lehetünk szabadon azok, akik épp vagyunk?

Hol kell állandóan viselkednünk, mosolyognunk, egyetértenünk, és hol lehetünk akár szomorú bohócok is? Merre billen a mérleg?

Viseljük az érzéseinket ékszerként, amikor csak lehet, és a legrosszabb állapotunk is megértésre talál, gyémántként ragyog majd rajtunk. Sok szerep vár ránk, de fontos, hogy mi válasszuk őket, és mindenki megtalálja a neki tetsző darabot.

 

Fotó és szöveg: Varju Kata