Perspektívák 21. Nem rólad szól!

A megítélés nem rólad szól!

Persze közhely ez is, amit néha nagyon nehéz magunkénak érezni, mégis sokat segíthet, ha valóban be tudjuk építeni ezt a gondolatot az életfelfogásunkba. Egy saját példát hozok erre a dilemmára. Valaha, amikor a terápiás foglalkozásokat indítottam lovakkal, hasonlóról még alig-alig hallott valaki. Ha egy emberrel először találkozunk egyszerűen próbál azonosítani bennünket, leginkább a munkánk és a családi állapotunk alapján. Arra viszont nagyon kevesen veszik a fáradtságot, hogy továbblépjenek a felületességen, ha nem egyértelmű számukra amit hallanak. Így lett belőlem hosszú évekre „lovászlány”.

Sokféle felhangra emlékszem. Volt, hogy évtizedek után találkoztam valakivel, aki külföldön élt zenészként. Egy elegáns társaságban futottunk össze, ahová késve érkeztem a munkám miatt. Jött a „Szia, jé te itt vagy? Ja tényleg, hallottam, hogy valami lovászlány lettél.” Többet nem is szólt hozzám. Persze hozzátartozik a történethez, hogy mivel becsülöm a lovászok munkáját, sosem helyesbítettem. Ráadásul, ha valaki ennyire lekezelően mondta ki, mint ez a lány a múltból, annál inkább büszkén vállaltam ezt. Egy lovász az emberek fejében az az ember, aki a trágyát pakolja. Persze ezt is megteszi, de emellett egy jó lovász munkája ma három régi szakmát tesz ki. Ismeri a takarmányozás csínját-bínját, az alapvető állategészségügyi és állatjóléti kérdéseket, érti és ismeri a lovak minden rezdülését. Kezel, ellát – sérüléseket és betegségeket – és jobban tudja, hogy mi kell egy-egy (sokszor milliókat érő) lónak, mint a saját gazdája. Tudja hogyan kell pánikhelyzeteket kezelni egy sokszáz kilós állattal, vagy akár egy egész ménessel. Komplex, sok tudást igénylő, felelősségteljes munka, ahol nem lehet hibázni. Ennek fényében elég fura volt néha hallani, mennyire lekicsinylően tud ez hangozni az emberek szájából.

Volt a kedves, de-fogalmam-sincs-mit-takar felhang. Többnyire anyukáktól, akik hozzám szerettek volna bejelentkezni a gyermekükkel. „Hallottam, hogy van itt egy nagyon kedves lovászlány. Téged kereslek.” Ebben a lovászlányban melegség volt és bizalom, na meg némi várakozás. Ezzel a felhanggal valami óvónéniszerű dolognak hangzott ugyanaz, ami eddig a szarlapátoló volt.

Ott volt a féltőn gondoskodócsaládom hangja. „Meddig akarsz még lovászlányt játszani?” Ebben az olvasatban ez valami fura hóbortnak tűnt, egy értelmetlen kitérőnek, ami a komolytalanságomból fakad, de majd talán kinövöm.

Volt a gyönyörűszép lovászlány – főleg férfiak részéről. Ők úgy tudták ezt kiejteni, mintha valami egzotikum lenne. Valami furcsa, kicsit extrém, kicsit furcsa, kicsit vagány, de nem teljesen normális.

Aztán volt a lovardai lovászlány. Akkoriban még kevés nő volt a szakmában. A kollégáim mint utóbb kiderült, mindent megtettek, hogy bojkottálják a felvételemet. Akármilyen pozícióra is, de nem akartak egy nőt, aki majd biztos nem lesz elég ügyes, erős stb., és majd dolgozni kell helyette. A lovardai élet kemény tud lenni, akkoriban egy nőnek mindig külön bizonyítani kellett. Amikor látták, hogy tudok bánni a lovakkal, akkor viszont én lettem a lovarda királynője. A lovászok becsülik a hozzáértést, a munkát és a korrektséget. Ha ezt megkapják, a tenyerükön hordoznak. Itt megint más felhangot kapott a lovászlány, bár ők már csak viccből hívtak így. A faluban pedig valami csodabogárral azonosították a lovászlány szerepet.

Sehova nem lehetett bekategorizálni. Férfi munkának számított lovakkal foglalkozni, közben egy törékeny, fiatal nőnek látszottam, és egy teljesen idegen, furcsa, pezsgő életet éltem. Falun akkoriban még megvoltak a szerepek, és én egyik fiókba sem fértem bele. Ott voltak a gyerekeim. Na, ők sosem mondták ki, hogy lovászlány. Ez is egy felhang, ha úgy nézem. Ők tudták pontosan, hogy mit csinálok, nap mint nap a részesei voltak. Talán ők egyedül látták a valóságot.

Az, hogy a többiből mit hallok meg és mit veszek magamra, az én döntésem. Ennyire sok értelmezése lehet még az elvben kézzelfogható dolgoknak is. Egyetlen egy szó lehet lekezelő és felemelő is, és az, hogy milyen tartalommal töltik meg, az arról szól, aki mondja.

Vajon mi lett volna, ha az összes felhangot akár kicsit is valósnak érzékelem? Mindegyik egy viszonylag objektíven megítélhető dologgal kapcsolatban jelent meg, és ez csak hatványozódik, ahogy az élet ingoványosabb dolgai kerülnek szóba. Mindenkinek lesz egy véleménye, de a tiéd a döntés, hogy melyiket hallod meg!

 

Fotó és szöveg: Varju Kata