Perspektívák 27. Mersz-e csodabogár lenni?

Vannak helyek a világban, ahol nyugodtan alhatsz az utcán. Ahol a járda szélén enni természetes. Ahol mindenki érdeklődéssel fordul hozzád. Nem gondolják, hogy akarsz tőlük valamit, vagy, hogy rosszul járnak, ha nyitnak feléd. Közvetlenség van és mosoly. Ha valaki az utcán alszik, nem kerülik el széles ívben, hanem vigyázzák az álmát. Az összeakadó tekintetek nem kellemetlenek, mosolyt tükröznek. Nem az az első gondolat, hogy miért bámul a másik, vagy, hogy mit akarhat. Álomvilágnak tűnik, pedig nem az, és egész más az élet mosolyokkal telve. Próbáltam megfejteni, mi kell ehhez, mi lehet a recept egy ilyen élethez.

Ahogy ez lenni szokott, minél többet sikerült megérteni az ilyen társadalmakból, annál beláthatatlanabbá vált az egész. Nem látszottak a sémák. Nem lehetett kultúrához, földrajzi elhelyezkedéshez, időjáráshoz, vagy bármi egyéb meghatározható dologhoz kötni. Persze ott vannak a gyökerek, a történelme, történetei, tapasztalásai minden közösségnek. Ez a séma látszott a legtovább kitartani, de mégsem állta meg a helyét. Elég a saját környezetünkben körülnézni. Mindenhol vannak kisebb, nagyobb hasonló közösségek. Talán csak egy baráti tarsaság, vagy egy munkahelyi csapat, de lehet egy teljes falu, vagy akár több is. Az egyetlen értelmezhető sémának a tömeg tűnik. A mosoly mosolyt szül.

Én egy kis faluban élek, ahol sok tekintetben mondhatni elég merevek az emberek. Szeretik így a kis világukat, ahogy van. Közben az egyik legelfogadóbb közeg, amit valaha ismertem. Az első „csodabogarakra” még sokan furcsán néztek, de mivel nem tettek semmit, ami ártana a saját világuknak, megszokták őket. Szép lassan egyre többen lettek, és ma már fel sem tűnik senkinek, ha valaki fehérneműben biciklizik az utcán, az árok szélén borozik, táncol az esőben az út közepén, vagy alszik egyet a kőfalon. Persze mindezt azért lehet, mert senki nem él vissza vele. Minden csak megszokás kérdése, úgyhogy nincs más dolgunk, mint átírni a megszokásokat. Mosolyogjatok és mosolyt kaptok, legyetek nyitottak és elfogadást kaptok!

Növeljük együtt a tömeget!

 

Fotó és szöveg: Varju Kata