Perspektívák 28. Ősi indián tanítás

Az indiánok – akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukat –, azt mondják, hogy nem „betörni” kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk. Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez. A szeretetnek pedig – így mondják az indiánok – kétféle ereje van. Az egyik az Erély, a másik a Gyengédség. Ha ez a kettő megvan az indiánban, a ló, s a vele való kapcsolat is harmonikus lesz. Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg. „Lónyelven” beszél hozzá, s hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: „hóóóó… hóóó… hóóóóó… hóóó…”. A gondolat a lényeg, nem a szó. „Hóóóó… hóóó… hóóóóó… hóóó…” Ez lefordíthatatlan. De a ló érti! Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Ettől kezdve az állattól függ, hogy az laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza. Ez a szeretet az Erély nyelvén. „Te döntesz, nem én!” – üzeni. Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal! Az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, míg az Erély társakat, barátokat nevel. Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze. A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy, puha, mindent megengedő, elomló, gyenge. Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik, amit sokan nem ismerünk, az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet. Innen kezdve már nem kell pányva – a ló az ember kezében van. Ezután végigsimogatja a remegő ló fejét a homlokától az orráig. Az orránál hosszan tartja a kezét, hogy a szagához hozzászokjon. Aztán a bal oldalát simítja végig, majd a jobb oldalát, majd lassan a lábait, vagyis a legveszélyesebb részét. A máskor vadul rugdalózó lábak simogatása döntő: a ló érzi, hogy nem félnek tőle, mert nincs benne félnivaló. „Nem bánthatsz, mert szeretlek!” – üzeni ilyenkor az emberi tenyér. Aztán lassan ráfekszik a ló hátára az indián. Kezdetben csak úgy, hogy a lába még a földet éri, aztán lassan, egészen lassan följebb és följebb kúszik. Végül elfoglalja helyét a ló hátán. Ekkor már uralja a lovat, aki ezentúl gazdájának hű társa lesz és aki minden rezdülésével azt üzeni, néma gondolatával: „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, gazdám!”.

Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is. Ha csak az Erély működik – így tanítják az indiánok –, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad. Rabszolga ló lesz belőle. Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény. Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép. Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad. Önfejű és fékezhetetlen. Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal. Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár a szeretet Ereje, az azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán. Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni. És ezt a ló nem csak „érzi”, tudja is. A lovak többet tudnak a szeretetről, mint mi – mondják az indiánok. S akit a harcos ekként szelídített meg, az ezentúl együtt él, együtt harcol, s néha együtt is hal a gazdájával.

 

Fotó és szöveg: Varju Kata