Perspektívák 34. Egy mindenkiért, mindenki egyért

Korábban már volt itt téma a kapcsolódás, de mostanában számtalanszor visszaköszön mind az egyéni, mind a csoportos foglalkozásaimon.

Mit lehet tenni, ha úgy érzed egyedül maradtál?

Ha választanod kell, hogy feladod önmagad azért, hogy tartozz valahová, vagy magányos leszel?

Ha nincs, aki megértsen?

Komoly szociológiai probléma, hogy felbomlottak a régi közösségek, ahová akarva-akaratlanul, de tartoztak az emberek. Nincsenek úttörő egységek, téeszek, a régmúltba vesztek a hímzőkörök, a közös faszedések és disznóvágások, szinte minden olyan foglalatosság is, ami régen közösségbe terelte és fogta az embereket. Ezek a tendenciák mára már kimutathatóan a városi emberek tömegeinek elmagányosodásához vezettek. De valóban ennyire rossz a helyzet, vagy csak az irányítást, a kötelező penzum kiszabását várjuk?

Civil szervezetek tömkelege ad enni hajléktalanoknak, mesél a kórházban ápolt gyerekeknek, gondoznak kidobott állatokat, védik és ápolják a környezetet – szinte nincs olyan ügy, vagy terület ahol ne működnének. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Ezek a szervezetek örömmel fogadnak minden segítő kezet, megbecsülik azt, aki az idejét adja nekik. Sokszorosan megtérül a befektetett energia, jár érte cserébe közösség, az érzés, hogy valami hasznosat tettünk az általunk választott területen, ráadásul kapunk mosolyt és elismerést. Ezek a szervezetek rendszeresen szerveznek programokat, járnak táncolni, túrázni és még sorolhatnám. Persze, ez sem megy egyoldalúan, komoly feladat egy önkéntes csapat koordinálása. Nem feltétlenül akkor megyünk, amikor kedvünk tartja és szükségünk van némi töltekezésre, hisz nekik is tudniuk kell, hogy számíthatnak ránk. Alaposan végig kell gondolnunk, mit és mennyit ígérünk, és azt be is tartani. Csak így lehet meg az egyensúly és a hosszú távú együttműködés.

Mégis, nem hangzik ez jobban? Régen meghatározott időpontok voltak, és nem választhattuk meg, mivel szeretnénk tölteni az időnket ezekben a csoportokban. De még ezzel együtt is kimutathatóan pozitívan hatottak az egyénre és a közösségre is.

Ma viszont teljes szabadságot élvezünk. Csak meg kell tanulnunk élni vele… Járhatunk nyílt napokra minden kötelezettség nélkül, belenézhetünk a szervezetek munkájába, ismerkedhetünk a közösséggel. És szabadon választhatunk. Nem jobb, mint otthon ülni magányosan?

Szánjatok rá havi egy napot, vagy akár hetente többet, a lényeg, hogy aki magányosnak érzi magát, bátran álljon fel a kanapéról, tegye félre az ál-élményt adó közösségi média felületeket és érezze jól magát valódi emberek között. Mellesleg közben még valami hasznosat is tehet…

 

Fotó és szöveg: Varju Kata