Perspektívák 35. A legkisebb elmozdulás

Kis lépés a jelenben, nagy lépés a jövőnek.

Amikor rég berögzült mintázatokkal dolgozunk, hiába a belátás, hiába még az igazi oldás is. A mintázat az mintázat, olyan reflex, mint az, hogy az arcunk elé tesszük a kezünk, ha repül felé valami. Be fog kapcsolni azokban a helyzetekben, amik eddig is kiváltották. Ha megszoktam például, hogy egy társaságban csak úgy érvényesülhetek, ha alárendelődő, vagy akár túl domináns vagyok, ez minden közösségi szituációban elő fog jönni.

De akkor mi a megoldás?

Ha már túl vagy a felismerésen, ha már megtapasztaltad, hogy lehet máshogy is, jöhetnek az apró lépések. A lókiképzésben azt valljuk, hogy a legkisebb elmozdulás is számít. Ahogy a szándék megjelenik egy új feladatnál, jutalmazunk. Elismerjük a megértést és az akaratot. Ha ez elsőre csak egy bizonytalan kis lépés, akkor sem várunk többet, jöhet a pozitív visszaigazolás. Ezzel szemben magunktól mindig a maximumot várjuk. Pedig a fejlődésnek útja van, akkor lesz stabil, ha nem spóroljuk le a fázisokat. Sikerorientált világunkban megszoktuk, hogy mindig a maximumot kell nyújtanunk. Amikor ebből is mintázat lesz, már a magánéletben sem tudunk kikapcsolni. Versengünk egymással, magunkkal, ha pedig nincs kivel, akkor teremtünk rá helyzetet. Észre sem vesszük és sorozatos játszmák körforgása lesz az életünk.

De hol van ennek a vége?

Ha már felismertük a saját játszmáinkat, ha már tudjuk, hogy ezek nem mi vagyunk, csak a berögződéseink, ha már érezzük, hogy igazából nincs szükségünk rájuk, jöhetnek az apró lépések. A legkisebb is számít. Számít, ha egyáltalán észrevetted, hogy újra belecsúsztál egy játszmába. Legközelebb már előbb fogsz észbe kapni. Minden tudatosítás előre visz. Ezzel szemben az ember általában ezt kudarcnak éli meg. Megint nem sikerült… Pozitív visszaigazolás helyett inkább büntetjük magunkat az elmozdulásért. Mert nem elég nagy.

De akkor hogyan lehetne előre haladni?

Legyetek magatokkal (és egymással) türelmesebbek és megértőbbek. A lassabbak is célba érnek. Van aki több terhet cipel, van akinek a terhe jobban akadályoz, van akit visszahúz a környezete, és igen, vannak a szerencsések, akiknek minden adott hozzá, hogy gyorsabbak legyenek. Az, hogy ki hogyan oldja meg a saját problémáit, nem verseny. Nem is lehet az. A lókiképzésben a türelem a kulcs, és paradox módon bebizonyosodott, hogy egyben a leggyorsabb út is. Azok a lovak, akik megkapják ezt a hozzáállást és teret a fejlődésre, sokkal gyorsabban érnek el sokkal stabilabb fejlődést, mint a maximumot elváró rendszerben képzettek. Tehát ha megint „elrontottad”, de már észrevetted, örülj annak, hogy eljutottál idáig és legközelebb próbáld újra. Emlékeztesd magad, hogy igen, látom a mintázatot, és ha megint ebbe a helyzetbe kerülök, majd megpróbálok előre figyelni rá. Hamar meg fogja hozni a gyümölcsét, és idővel a felhőtlen örömöt is, amikor már nincs szükség a tudatosságra.

Ti melyik utat választjátok, ha változtatni szeretnétek?

Fotó és szöveg: Varju Kata