Perspektívák 40. Gondolatok a címkék mentén történő ítélkezésről

A perspektívák sorozat gondolatébresztő szösszenetek sorozata. Elhatározás volt, hogy nem kívánok sem tényként kezelt igazságokat megfogalmazni, sem véleményt formálni, végképp nem a közéleti eseményekre reflektálni. Most szeretnék mégis kivételt tenni egy kislány, Greta Thunberg, és a körülötte pörgő cirkusz kapcsán. Nem a mondandójával szeretnék foglalkozni, bár érdekes módon annak tartalmát és igazságait nem is nagyon vitatja senki. Mégis, bármennyire igaznak hangzó és megérintő a tartalom, azt mintha semmissé lehetne tenni a mögötte álló emberre zúduló kritikák által. Záporoznak a címkék: autista, aspergeres, beteg, a szerettei, a szülei kizsákmányolók és még sok hasonló. Halljátok ezeket? Azt mondják ezek a szavak, hogy bármely fenti ok miatt egy gyereknek nem lehet véleménye, hogy nem tehet a saját életéért, hogy csak passzív résztvevője lehet az életnek. Azt mondják, hogy ha valaki autista, azt nem lehet komolyan venni. Amit mond, az kizárólag egy bomlott elme tombolása. Azt mondják ezek a szavak, hogy neki nem is lehetnek érzelmei, betanított műsor csupán minden megnyilatkozása. Ezek a szavak pedig ugyanúgy vonatkoznak mindenkire, aki kicsit más, mint mi. Mi, akik épp reagálunk.

Sokfélék vagyunk. Ahogy az autizmus spektrumzavarnak is ezernyi árnyalata van, és az ezzel élő emberek is sokfélék. Éreznek, gondolkoznak, joguk van embernek lenni. Emberek tömegeinek elegendő egy ilyen diagnózis, egy címke, hogy ítéljen anélkül, hogy bármi fogalma lenne arról, mit is jelent ez. Pedig sok zseninek tartott ember hordozta ugyanezen címkéket. Nem kezdenék a felsorolásukba, egyet emelnék ki csupán. Dr. Temple Grandin az autizmus spektrumzavarnak köszönhette sajátos nézőpontját és érzékenységét, amivel jobbá tudta tenni a húsállatok életét. Megrefomálta a nagyüzemi állattartást, jobbá tette a világot. A Time magazin 2010-ben a világ 100 legbefolyásosabb embere közé sorolta „Hősök” kategóriában.

Miért ne tehetné meg valaki ugyanezt a jövő generációkért? Az emberiségért? Influencerek hadát istenítik tömegek, akik nap, mint nap közszemlére teszik a gyermekük életét némi bevételért, népszerűségért cserébe. Az normális. Ha viszont egy gyereket támogatnak a szülei, hogy egy számára fontos dolgot képviseljen, akkor kizsákmányolók. Hogy is van ez?

Amikor én gyerek voltam, a balkezesség még valamiféle fogyatékosságnak számított. Rendellenesnek. Azaz az átlagostól eltérőnek. Próbáltak erőszakkal átnevelni óvodában, iskolában. Lesajnáltak, sutának tituláltak. Ez is egy címke. A nem is olyan régmúltból. Ma már elfogadott, hogy a balkezesség más, de nem rossz. Rendellenes, de mégsem. Pedig máshogy is gondolkozunk, máshogy működik az agyunk is, mások a reakcióink sokszor. Egyszerűen annyi történt, hogy ez a rendellenesség már nem ijesztő. Nem annyira más, hogy félelmetes legyen. Pedig minden balkezes más, mi sem vagyunk egyformák. Vannak köztünk jók és rosszak, számító pszichopaták és csupaszív jótétlelkek is. De leginkább sok egyedi keveredése mindezeknek. Ahogy az autizmussal élők között is. Ahogy a cukorbetegek között is, a túlsúlyosak, a siketek, az egyedülállók, vagy a középkorúak között is. Ahogy az átlagosok, a nem rend-ellenesek között is.

A címke nem határoz meg, maximum azt, aki vagdalkozik vele. Még akkor is, ha történetesen a hang, amit hall, az korrektebb, mint az átlagé, a rend-eseké. Emberek vagyunk mind, emberi jogokkal, melyekben egyformán részesülünk. Szőkén, vagy barnán, nőként, vagy férfiként, jobb, vagy balkezeseként. Rendesen, vagy rendellenesen. Személyesen engem mélyen felháborít a sok alaptalan és információ hiányában kikiáltott ítélet. Felháborít, hogy úgy beszélünk emberekről, mintha valamiféle alacsonyabb rendű állatok lennének. Közben mindenki igyekszik rend-esnek, átlagosnak tűnni. Pedig nem az.

Mindannyian mások vagyunk és a világ így szép.

Mikor tanuljuk már meg elfogadni?

 

Fotó és szöveg: Varju Kata