Oly sokszor hallani, hogy ha elérek ide, vagy oda az életemben, majd boldog leszek. Kitűzött céljaink, mint a mennyország kapui lebegnek előttünk. Ha lesz családom, házam, jó munkám, szép autóm, majd boldog leszek. Ha lefogyok, ha megvalósítok, ha megtanulok valamit, ha bejárom a világot, ha gazdag leszek, majd boldog leszek.

De vajon mit álmodtunk meg magunknak gyermeki lépteink során?

Voltunk tűzoltók, katonák, vadakat terelő juhászok?

Voltunk álmainkban óriások? Óriások a saját életünkben, bármit is jelentett ez akkor?

Persze vannak racionális céljaink az életünk során. Mégis az a tapasztalat, hogy ezek megvalósítása csak pillanatnyi örömet hoz. Egy instant pillanat, és már roboghatunk is a következő célunk felé. Az ember építkezik egész élete során. Mindig halad valami felé, mindig vannak előtte célok, mindig foglalkoztatja a jövője mikéntje. Ha elhisszük, hogy majd a következő lépcső meghozza az áhított boldogságot, könnyen egy túlpörgetett versenyfutássá alakul az életünk. Hajszoljuk a pillanatnyi érzést, egyre több kell belőle, és egyre nagyobb az ilyen pillanatok közötti üresség. Ezt egyre jobban próbáljuk kompenzálni, míg már nem is leszünk képesek megpihenni. Sok családban ez komoly konfliktusokhoz vezet, hiszen a környezetünk nem mindig képes követni a tempót. Ráadásul számukra általában értelmetlen is.

Vegyük elő néha azt az üveggolyót, nézzünk bele, hogy gyermekként milyen álmokat szőttünk a távolba.

Lépkedjünk egy kicsit csendesen, s induljunk meg azon az úton, ahol minden lépés boldogság lesz.

Fotó és szöveg: Varju Kata