Pespektívák 41. Miért félünk az ismeretlentől?

Az előző bejegyzés kapcsán kaptam egy kérdést, ami nagyon elgondolkodtatott. Vannak olyan evidenciák, amik annyira egyértelműek és természetesek, hogy nem is járjuk körbe őket. Most, a kérdés kapcsán tudatosodott bennem is, mennyire nehéz egy-egy ilyen evidenciát kibontani, mögé nézni a természetesnek. Tegyünk mégis egy próbát!

Miért félünk az ismeretlentől?

Én egyszer autóval egy akkora ködbe kerültem, amiben szó szerint nulla méter volt a látótávolság. A szélvédő is csupán egy tejfehér masszának látszott. Soha előtte és utána nem láttam ehhez hasonlót. Kizárólag „tapogatózni” lehetett, ami gyalog nem is tűnt volna annyira ijesztőnek, de egy több tonnás tárgy tehetetlenségével összeadva már határozottan kétségbeejtő volt. Láthatatlanul megállni az úton sem tűnt túl biztonságosnak, ezért pár méterenkét kiszállva és kitapogatva az utat haladtam tovább.

Ahogy az életünk halad, szintén szükségünk van támpontokra. Ami teljesen ismeretlen, az olyan, mint a ködben eltűnő út. Nincsenek támpontok, nincs mihez igazodni, nem tudjuk mit okozunk a cselekedeteinkkel. Az ismerős mindig biztonságosabb. Akkor is, ha rossz. Így tudunk beleragadni a változatlanság biztonságába, szeretünk abban lenni, amit már ismerünk. Vannak tapasztalataink, hogyan kell viselkednünk, ki tudjuk számítani valamennyire a jövőt. Ismerjük a tetteink következményeit. „Látunk a pályán”, és ez sokkal könnyebb és kockázatmentesebb, mint tapogatózni. Megismerni valami újat mindig feladat. Időt és energiát igényel, esetleg meg is döntheti a meggyőződéseinket, ami ugyan új távlatokat nyit, az elménk számára mégis rémisztő. A tapasztalataink szerint tudunk eligazodni a világban. Ha hagyjuk, hogy ezek megkérdőjeleződjenek, azt kockáztatjuk, hogy a teljes bizonytalanságban fogunk tapogatózni. Új megoldási stratégiákat kell keresnünk, esetleg el kell fogadnunk, hogy nem tudunk már azonosulni azzal, ahogy eddig működtünk, s ez nem könnyű. Az elménk tiltakozni fog, hiszen ami ismeretlen, arra az agyunknak nincs válasza. Mit tehetünk akkor?

Hívjuk segítségül a lelkünket és az intuíciónkat. Az elménk rendkívül összetetten működik. Az intuíció definíciója szerint egy olyan sok apró információ összességéből levont következtetés, amelyeket külön-külön képtelenek lennénk tudatosítani. Tehát az elménk terméke ez is. Mégis ugyanez az elme a könnyebb működésre törekedve képes ellentmondani neki. A világon minden arra törekszik, hogy a lehető legkisebb ellenállás és a legkevesebb kockázat mentén működjön. A legkisebb fűszáltól az elménkig bezárólag minden. Ez az élet egyik egyetemleges törvénye, ha úgy tetszik maga az evolúció. A tökéletes alkalmazkodás elve. Az agyunk ahhoz fog alkalmazkodni, amit mi látunk a világból. Az ember talán az egyetlen, ilyen téren tudatos lény. Képesek vagyunk nézőpontot választani, dönthetünk arról, hogy mire fókuszálunk és milyen utat választunk. Az elején az elménk talán tiltakozni fog kicsit, maradna a jól megszokottnál, de mi dönthetünk úgy, hogy megéri egy kis plusz energiát tenni az ismeretlen felfedezésébe.

Rajtunk múlik minden.

 

Fotó és szöveg: Varju Kata