Pincz Bianka és Petra

Bianka:

„Épp csak hátranéztem, hogy jön-e a társam, aztán, ahogy léptem a bal lábammal, annyit hallottam, hogy ordítják, „Straßenbahn”, s aztán minden kiesett. Már amikor kiabáltak, éreztem, hogy nem vagyok jelen, s azóta is úgy emlékszem vissza, mintha csak egy álom lett volna.

A villamos 15 méteren keresztül vitt magával. Később, amikor a szembejövő villamos vezetője bejött a kórházba meglátogatni, azt mondta, a helyszínen senki sem gondolta, hogy életben maradok. Mindez 7.50-kor történt, de 8 órakor már a műtőben voltam. Délután 16-kor arra ébredtem, hogy az osztályfőnököm ül mellettem. Az első kérdésem az volt, hogy megvan-e a lábam.

A villamos a vádlimról szedett le mindent, de a csontom megmaradt és nem is tört el. Hat hetet voltam Németországban összesen, ezalatt rakták össze a lábamat, illetve – mivel egy visszaépített izom elhalt – a hátamból vettek ki izmot és ezt a műtétet is kint végezték el. Összesen tizenhárom operáción estem túl.

A müncheni és a hazai kórházak között óriási szakadék tátongott. Érdemben itthon nem is tudtak sehol sem foglalkozni velem (a budapesti orvos ígérete ellenére nem is várt például, mikor hazaértünk), sőt azzal fogadtak, hogy ha itthon történik, biztosan levágják.

A baleset 2010 októberében történt, én december közepén hagyhattam el a siófoki kórházat és kezdődött el a gyógytorna. Meg kellett tanulnom behajlítani a lábam. Sokáig mankóval jártam, de aztán apa bekeményített és azt mondta, kirúgja alólam a mankót, ha most már nem teszem le és érdekes módon engem ez motivált. Féltem, hogy tényleg megteszi.

Korábban kézilabdáztam, a bal volt az ugrólában, azt mondták, jó, ha május-júniusra felépülök, s aztán félév mire járni tudok. Én három hónap alatt rendbe jöttem és visszaálltam kézilabdázni.

Minden megváltozott! Addig egy célok nélküli, szeleburdi kislány voltam, s aztán, mikor tudatosult bennem, hogy akár meg is halhattam volna, de nem, itt maradtam, élek, akkor eldöntöttem, hogy kezdeni fogok valamit az életemmel. Lehet, hogy nagyon furcsán hangzik, de örülök annak, hogy ez megtörtént. Nem tudom, mi lett volna belőlem, ha ugyanolyan maradok, mint a baleset előtt voltam.

Például rájöttem, mennyire fontos a német nyelv az életemben és mekkora lehetőség, hogy kéttannyelvű gimnáziumba járhatok. Elkezdtem valóban tanulni és a két hónap kihagyás ellenére, januárban mindenből levizsgáztam. A történelem szeretete és a német nyelv pedig úgy ért össze, hogy végül a politológiát választottam és a szakdolgozatomat is németül, a német politikáról írtam. Szeptembertől Passauban folytatom a tanulmányaimat.

A balesetem óta nagyon gyorsan és határozottan döntök: ha valami nem tetszik, lépek. Például megpróbáltam a jogot is, de az egyik vizsgán felálltam és kisétáltam, mert rájöttem, hogy erre nincs szükségem.

Amit Németországban tapasztaltam az a szeretet és a törődés. Fantasztikus volt, ahogyan ott figyeltek rám, sokáig azt terveztem, hogy orvos leszek és ugyanabban a kórházban fogok dolgozni.

Tulajdonképpen a poszttraumás stressz is elkerült, s sokszor azt gondolom, hogy a családomat sokkal jobban megviselte ez az egész.”

Petra:                                                           

„Anyukám éppen reggeliztetett az óvodában, mikor Bianka osztályfőnöke azzal hívta, hogy „van egy kis gond a Biankával… elütötte a villamos”… Sírva rohant ki a folyosóra és  kérdezgette, hogy életben van-e, de akkor még az életmentő műtét zajlott, biztosat nem lehetett mondani. A szüleink elváltak, de egyből apát hívta, aki hazarohant, összepakolt, elment anyáért és kocsival indultak Münchenbe. Mire odaértek, apa szakálla megőszült.

Engem a metrón értek el, épp az egyetemre tartottam. Anyukám elképesztően sírt, apa vette át a telefont és próbált megnyugtatni. A következő megállónál kiszaladtam és lerogytam egy lépcsőre. Előző este hívott a Bianka, de én nem értem rá vele beszélgetni, sőt, leszúrtam, hogy így sok lesz a telefonszámlám… Csak ültem és sírtam, mire egy srác jött oda, ELTE-s pulcsit viselt és megkérdezte, mi a baj, hozott nekem inni és hazakísért. Teljes bizonytalanságban telt a nap, csak este tudtam meg, hogy kihozták a műtőből és életben van.

Az én életemben is megváltozott minden! Addig inkább depresszív, befelé forduló típus voltam, s ha kudarc ért, hajlamos voltam másokat hibáztatni. A balesetet követően arra jutottam, hogy Biankának szüksége van rám és ez kimozdított a korábbi tehetetlenségi állapotomból. Egyébként nem sokkal a balesete előtt kezdett jó viszonyunk lenni, de ezután igazából anyáskodni kezdtem el felette. Évekig, ha anyukám, vagy Bianka keresett telefonon, akárhol is voltam, felvettem, s én mind a mai napig borzasztóan rettegek a vonattól és a villamostól is. Sőt, sokáig azt éreztem, ha ő már egyetemre jár, nem lesz rám szüksége, így az én életem értelme is szertefoszlik. Egyszer csak olyan kérdésekkel találtam szemben magam, mint „léteznek-e véletlenek?”, avagy „minden dolog meg van írva?”, illetve „a történéseknek van-e céljuk, vagy csak mi próbáljuk az értelmüket felkutatni?”… Egy útkeresésre indultam. Olyan terápiákra és módszerekre találtam, amelyek végül irányt mutattak és ma már azt tudom mondani, hogy igen, minden életnek célja van, mindenki valamilyen tálentummal érkezik erre a Földre, kérdés, hogy felismerjük-e. Az utóbbi két-három évben találtam rá az utamra, „véletlenek” során keveredtem olyan közösségekbe és képzésekre, amelyek által tisztán megláttam, merre szeretnék haladni, s ma gyerekek fejlesztésével foglalkozom. S ugyanebben az időszakban billent helyre az egyensúly a testvéri kapcsolatunkban is, mert lassan az is körvonalazódott, hogy miként kell testvérként (és nem anya-lányaként) kezelnünk egymást.

És igen, én is azt tapasztaltam, hogy a családban sokkal több nyomot hagyott a baleset, mert az összes szerep felborult, s meg kellett küzdeni a feladattal, hogy újrarendezzük őket.”

 

Fotó: AgiSzaboPhotography

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.