Emlékszem, amikor iskolába jártam, volt egy diáknap, amikor az osztálytermeket különböző helyiségeknek rendezték be – egyiket teaháznak, másikat diszkónak, és volt egy házasságkötő terem is. Jelképes, hülye iskolai esküvők zajlottak benne, amelyeknek a végén a fiúk meg a lányok egy-egy kulcstartókarikát kaptak az ujjukra, én mégis hallatlanul vágytam erre: egymás után mentem oda különböző csajokhoz, hogy hozzám jönnek-e, de mindegyik elhajtott. Akkor úgy éreztem, hogy ez a csajozás olyan, mint egy Rubik-kocka, amit tekergethetek egy életen át, úgyse rakok ki – soha nem lesz csajom, és magányosan fogok meghalni. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek: a párosodási rituálé során hazudni kell. Mert mi az állapota egy tinédzser fiúnak, amikor epekedik egy lány iránt? Virágszirmokat szórna, és levetné magát a lába elé. Ez vajon működik? Ha egy férfi azt mondja: „imádlak, fogadd el a szerelmem”, mindössze a nyilvánvaló visszautasításnak és megaláztatásnak teszi ki magát, hisz egyetlen nőnek sincs szüksége egy olyan rongy valamire, ami kiterül elé. A megaláztatás aztán persze sértett egót képez, amely azt mondatja, hogy „ugyan kinek kellesz, te büdös ribanc” – ez a másik őszinte reakció, amelyből mint tudjuk, szintén nem lesz párkapcsolat. A két őszinte mondást tehát ki lehet dobni, és le kell gyártani egy marketinghazugságot, amely szerint az üzenet az, hogy „én tökéletesen jól érzem magam egyedül, de ha már itt vagy, mit iszol?” Ez persze nyilvánvaló hazugság, egyetlen férfi sem érez így, hiszen senki sem azért akar randizni, mert olyan jól van egyedül.

Erről természetesen nem zajlik diskurzus, mert

senki sem akarja elismerni, hogy a zsákoláshoz hazudni kell.

Ma csak azt hallod: „légy önmagad!” – csakhogy tapasztalatom szerint ez a legnagyobb hiba, amit tehetsz. Én megpróbáltam, és ha tartottam volna ehhez magam, még ma is szűz lennék. Idővel megtanultam csajozni, vagyis azt, hogy nem akarni kell a dolgot, hanem hagyni megtörténni. Aztán 2012-ben beütött az országos „puzsérság”, és azóta már nem kell csajoznom, inkább a nők „puzséroznak”, úgyhogy nem nagyon kényszerülök arra, hogy elhagyjam a komfortzónámat. Közben ezek a szerepek társadalmilag el is mosódtak, hiszen ma már bárki kezdeményezhet. Közhely, hogy a nők elférfiasodnak – erre válaszul az ember azt várná, hogy a férfiak meg elnőiesednek, csakhogy nem ez történik: a férfiak a gyermekkorba regresszálnak, ugyanis megrémülnek a domináns nőktől, úgyhogy ha már domináns nőt kell választaniuk, inkább az anyjukat választják, akinek a zsarnokságát és a főztjét már megszokták. A férfiak számára rendkívül ijesztő, hogy minden nő a kapcsolatmenedzselésen dolgozik, hegesztgetik, javítgatják, csiszolgatják a párkapcsolatukat, miközben a férfi csak egy kis nyugalomra vágyna – hagyják őt békén! Csakhogy a nő gesztusokat vár. Nem pusztán azt, hogy a férfi mellette keljen és feküdjön, vele élje le a komplett életét, és az ő gyerekét vigye az iskolába meg haza – ha a nő erre vágyna, boldog lehetne.

A nőnek nem elég a szeretet hétköznapi valósága,

annak a jeleit akarja – ha gonosz akarok lenni, azt mondom, hogy egy fröccsöntött műanyag szívet –, amelyből majd kiolvassa, hogy a férfi szereti őt, a szemének ugyanis nem hisz.Ezzel aztán rövid úton beűzi a férfit a World of Warcraftba, ahol a játékkaraktere legalább még férfi, esetleg a mamahotelbe – így lehet hatékonyan tönkretenni azt is, ami működik. A probléma megoldására korábban ott volt a kultúra, amely azt mondta, hogy a férfi vezesse a világot, a nő meg a családot.

Ma ezzel szemben a hagyományos értelemben vett férfi típusú tulajdonság nyertes, míg a női típusú vesztes konnotációt kap.

A férfi az aktív [Mars], a női a passzív [Vénusz] princípium – mindkettő nagyon jó és fontos, a maga helyén tökéletes, csakhogy a mai korszellem a Mars típusú aktivitást erényként kezeli, hiszen a Földnek forogni, a tőzsdének pedig pörögni kell, míg a Vénusz típusú passzivitást nyomorultságnak, vesztes státusznak tekinti. Passzív a hajléktalan, aki az aluljáróban kéreget, aktív a bróker, korunk hőse, aki mellette elviharzik, és talán dob neki egy húszast. A nő sajnos ennek a kultúránkat uraló férfias eszménynek a torz tükrében látja önmagát, és hamisan méri fel a benne rejlő Vénusz és Mars arányát. Azt hiszi, hogy passzív lénye nem más, mint gyengeség, amely a férfiak áldozatává – de legalábbis vesztessé – teszi, benne sokkal több Marsnak kell lennie, csak az a férfiak uralta világban nem tud kiteljesedni. A nő ezért elhagyja tradicionális őrhelyét a Tűznél, kivonul a Mezsgyére – ami addig a férfiak őrhelye volt –, és összeméri az erejét a férfiakkal, hiszen elhitte a feminista mozgalmak kulturális diktátumát, miszerint „te is érsz annyit, mint egy férfi”, ami önmagában persze igaz, csakhogy az összeméricskélés során a nő nem a hagyományos női szerepet veszi alapul, de még csak nem is a hagyományos férfiszerepet, hisz nem a bányába vagy a kohóba vágyik, hanem kifejezetten nagy presztízsű munkakörökbe: felügyelőbizottságokba és képviselőtestületekbe. Persze közben ott játszanak a gyerekek a Tűz körül – a nő őket sem hagyhatja tartósan magára: fel-alá rohangál a Tűz és a Mezsgye között, s nem érti, miért egyre frusztráltabb és boldogtalanabb. A nagy tévedés forrása, hogy a férfiak és a nők összehasonlításának szempontjai mindig a jövedelemkülönbségek és a részvételi kvóták. Csakhogy a nők többsége a férfiakétól eltérő karrierdöntéseket hoz: míg a férfiak a nagyobb pénzt és a kisebb létbiztonságot, addig a nők a kisebb pénzt és a nagyobb létbiztonságot választják. A férfiak tehát nagyrészt a magánszektorban helyezkednek el, ahol ugyan többet keresnek, de gyakrabban rúgják ki őket, míg a nők jobbára az állami – közalkalmazotti és köztisztviselői – szférában keresnek státuszt, ahol ugyan kevesebbet keresnek, de szülés után visszakapják az állásukat, és jó eséllyel onnan is mennek nyugdíjba. A feminista szociológusok azonban mindig a fizetések mértékét, és soha nem az elbocsátások számát hasonlítják össze: úgy hajlítják a valóságot, hogy a nekik tetsző eredmény szülessen. A férfiak és nők közti természetes és szerves különbséget persze „kezelni” kell – s ugyan miként másként, mint a nők tömeges elférfiasításával? A feminista szociológusok tanulmányaiban férfiak és nők helyzetének összehasonlítása során sem szellemi, sem lelki vonatkozások nem játszanak szerepet, csakis azt mondják ki, hogy egy háztartásbeli nő anyagilag függ a férjétől, de azt nem, hogy egy férfi ugyanennyire függ érzelmileg a feleségétől – s az utóbbi függőséggel egy házasságban ugyanúgy vissza lehet élni, mint az előbbivel. Az sem merül fel bennük, hogy egy nő számára a gyereknevelés esetleg hivatás és önmegvalósítás lehet.

A feminista mozgalom tagadja a férfiak és nők közti szerves egyensúlyt, és háborút vizionál oda, ahol mindig is együttműködés volt.

Mindent elsöprő kulturális térfoglalás zajlik. Egyrészt a politikában, hiszen mára Magyarországon a feminizmus ideológiája meghódította az összes baloldali pártot, de még a Jobbikot is – ennek eredménye, hogy a komplett ellenzék folyamatosan veri az asztalt az isztambuli egyezmény nevű gender-manifesztum ratifikációjáért. Jelen pillanatban a küszöbén állunk annak, hogy magyar jogszabály a családon belüli erőszak megítélésében diszkriminatív módon tegyen különbséget férfi és nő között – tehát ha Sanyika veri meg Manyikát, az strukturális férfierőszak, és öt év a sitten, ha viszont Manyika veri meg ugyanannyira Sanyikát, az eseti megítélés alá kerül, tehát másfél év felfüggesztett. Az isztambuli egyezmény értelmében a családon belüli erőszak: férfierőszak – ami egy erőszaktípus. Eddig elutasítottuk a cigánybűnözés fogalmát, mondván, hogy a bűnözésnek nincs bőrszíne, viszont most elfogadjuk a férfierőszak fogalmát, tehát úgy tűnik, hogy az erőszaknak pénisze van. Én viszont azt mondom, hogy vagy bőrszíne és pénisze is van, vagy egyik sincs. A magam részéről az utóbbit vallom, de ha valaki azt mondja, hogy „is-is” az legalább egy következetesen soviniszta álláspontot képvisel. A genderisták női kvótát követelnek – én azonban nem tartom ezt jogos igénynek, hisz az egyenjogúság már megteremtődött: a nőknek ma ugyanannyi lehetőségük van bejutni ezekbe a vágyott képviselőtestületekbe és felügyelőbizottságokba, mint a férfiaknak – és be is jutnak. Csakhogy ők egyenlőséget követelnek, ami az ő értelmezésükben azt jelenti, hogy egyenlítsük ki a kérdéses testületek összetételének nemi arányait.

Ma több nő jut be a felsőoktatásba, mint férfi. Ugyanezen az alapon jogos lenne, ha a férfiak kvótát követelnének a felvételhez? Ez miért nem merül fel?

Az egyenlőség erőszakos kivívása nem más, mint kikényszerített diszkrimináció. A feministák azt mondják, ez pozitív diszkrimináció, én meg azt, hogy minden pozitív diszkrimináció egyben negatív diszkrimináció. A numerus clausus nevű törvényt 1920-ban azért hozták, hogy pozitív módon diszkriminálják a keresztény középosztályt, csakhogy ezt a zsidók jogosan élték meg negatív diszkriminációként. A kvótarendszer törvénybe iktatása nem más, mint egy numerus sexus, amely negatívan diszkriminálná a férfiakat.

A feminizmus térfoglalásának másik színtere a kultúra. A #metoo-kampánnyal megtörtént a genderelmélet gyakorlatba való átültetése – ami eddig forradalmi ideológia volt, az ettől kezdve forradalmi cselekmény. Milyen érdekes, hogy #metoo névre keresztelt szexuális ellenforradalom ugyanabból a San Franciscóból indult, ahonnan az 1968-as szexuális forradalom. Csakhogy ezalatt a fél évszázad alatt a milliárdos yuppie-k kiszorították a hippiket San Franciscóból Portlandbe – a genderizmus és a vele kézen fogva járó politikai korrektség pedig a Szilicium-völgy tech-multijainak világmegváltó ideológiája lett. Miről is szólt a szexuális forradalom? Arról, hogy 1968-tól az a mondás, hogy „nagyon kívánlak, elképesztően szexi vagy, dugni akarok veled”, egy valid kijelentés férfi és nő részéről egyaránt. A #metoo viszont érvényteleníti ezt, sőt: az erőszak egy nemének, zaklatásnak tekinti. Ebben áll a szexuális ellenforradalom – mindenki a jobb oldalról várta, váratlan és meglepő, hogy balról érkezett.

Ezzel beléptünk a „szabad traumaszezon” korába.

Ebben ragadható meg leginkább a genderideológia mibenléte, amely olyan a világnézeteknek, mint az iPhone a kommunikációnak, a Tesla a közlekedésnek vagy a Facebook az emberi kapcsolatoknak. Egy fogyasztóbarát ideológia, amit a saját áldozati pózaidra szabhatsz. Ez bárkinek kapóra jön, hiszen mindannyian áldozatok vagyunk – traumák nélkül nem is volna személyiségünk: gyermekkorunk során behatások érnek bennünket, amelyekre mi immunreakciókat adunk, ezek lesznek aztán a személyiségünk építőkövei. Safe space-ben nem lehet felnőni – a legkevesebb, ami beszüremlik, az inger, de ha akarom, majd úgy hívom: trauma. Ha pedig traumának hívom, ideológiát formálhatok arra, hogy nekem jár a kvóta, a magasabb jövedelem, vagy az, hogy Marton László soha többé ne rendezhessen egyetlen darabot se! A #metoo kapcsán a trauma és a sérelem fogalmainak szándékos és módszeres összetévesztése zajlik. A trauma egy lelki megrázkódtatás, míg a sérelem ennek a projektív konnotációja. A traumát feltárni, megérteni, kezelni és gyógyítani lehet – a sérelmet azonban csakis megtorolni. A #metoo-mozgalom azt állítja, hogy a trauma egyenlő a sérelemmel – gyógyulásra tehát nincsen mód, viszont adott a megtorlás lehetősége. Ennek eszköze a nyilvános megszégyenítés, kiközösítés és ellehetetlenítés.

Az áldozatiság az érdekérvényesítés ideológiájává vált.

Eddig ki volt az áldozat? Akiről azt a bíróság azt megállapította. Ki volt az elkövető? Akiről a bíró jogerős ítélete azt kimondta. A posztmodern korban ki az áldozat? Aki előbb mondja magáról, hogy ő az áldozat. És ki az elkövető? Akire az áldozat rámutat. Nincs bíróság. Nincs vizsgálat. A vád egyenlő az ítélettel, amelyet azonnal végrehajtanak. Csakis a pillanat van: bűnös vagy – jön a lincselő csürhe, és széttép. A posztmodern korban a gondolatokat és azok rendszereit, az ideológiákat kiszorította az egy és oszthatatlan ingerület – kultúránk az ingerületbe záródott. A huszonegyedik század nem más, mint a huszadik század újratöltve – csak sokkal kisebb tétekkel. A huszadik században az emberek még öltek és meghaltak a meggyőződésükért, ma lájkolnak és posztolnak érte. A huszadik század embere vállalta az eszmék árát, a huszonegyedik század embere behazudja, hogy áldozat, és már kéri is a többletjogokat. Hová lett a józan ész? Ha nem segíti az érvényesülésünket, a hulladékkonténerben végzi. A férfiak tömegesen szorulnak ki a diskurzusból – egy HVG-cikk címe ma így hangzik: „A férfiak most egy dolgot tehetnek: figyelmesen végighallgatják a nőket”. Mi lenne, ha ez cím a következő volna: „A cigányok most egy dolgot tehetnek: figyelmesen végighallgatják a fehéreket”, vagy mondjuk ez: „A zsidók most egy dolgot tehetnek: figyelmesen végighallgatják a keresztényeket”? Tényleg ott tartunk, hogy a nemi hovatartozásom dönti el, megszólalhatok-e? Miféle sötét sovinizmus ez? S lám: értelmiségiek és politikusok tömegesen hajtanak fejet előtte. Attól tartok, hogy a genderforradalom még alig lépte át a küszöböt. Ha a feminista totalitarizmus tombolása egy nap cselekménye, akkor mi még csak az ötödik percben vagyunk. A perspektívák beláthatatlanok. Az egyenlőség totalitarizmusa, a bolsevizmus, és a testvériség totalitarizmusa, a nemzetiszocializmus egyaránt meszesgödrökbe torkollott. Nem látom be, hogy a szabadság totalitarizmusa, vagyis a szélsőliberális feminizmus és agresszív politikai korrektség története miért alakulna másként.  Mindazt, ami iránymutatást adhatna, vagyis a kultúrát és a hagyományt már szemétre hánytuk. Marx és Engels 1848-ban fogalmazta meg a Kommunista kiáltványt – száz évre rá már bőven meg voltak ásva a meszesgödrök. Épp a napokban került hatályba egy francia törvény arról, hogy a rendőr bármikor megbírságolhat egy férfit, ha az füttyög egy nő után, megjegyzést tesz a külsejére, vagy túl sokáig nézi. Félelmet érzek, ha arra gondolok, hol tart majd ez a mozgalom száz év múlva.

Fotó: AgiSzaboPhotography