Radányi Norbert – Bartendaz Hungary

Sosem szerettem a kötöttségeket. Már gyerekkoromban is leginkább az utcán és a parkokban kosaraztam, figyeltem az idősebb srácokat, próbáltam ellesni a trükkjeiket és alig vártam, hogy megszólítsanak és bevegyenek a játékba. Végül a korosztályom kosárcsapatának az oszlopos tagja lettem, jó pár éven át játszottam, de a játékstílusomat a szabadabb formákat is megengedő, amerikai stílusra építettem, melyeket videókból tanultam el. Többek közt emiatt kaptam kevesebb játéklehetőséget – olyan egyedi trükköket és mozgásokat követtem, amelyek nem minden esetben voltak szabályszerűek, csak az utca bírta el őket. Az utcai játék felé fordultam, s ezzel egyidejűleg a konditermi edzésekről is áttértem a kültérire.

Emlékszem, a legelső motivációm a Harcosok klubja volt. Úgy mentem le a konditerembe, hogy olyan testet szeretnék, mint amilyen a Brad Pitt-é. És akkor ilyenkor mindenki mosolyog (ma már én is), mert az edző tudja, amit akkor még a másik nem, hogy sok év munkája lesz ez, s mire elérünk oda, már rég nem a kinézet lesz a fontos. Ez történt velem is. Az én prioritásom az lett, hogy az edzések során megszerzett tudásomat átadhassam másoknak.

Időközben elvégeztem az andragógia szakot is, és egy tudományos kutatásban való részvétel kapcsán az egyetem végén egy munkalehetőséget is kaptam. Viszont amikor a meghallgatáson rákérdeztek, hogy napi 10-12 órában is tudnám-e az adminisztrációs feladatokat végezni, kértem fél perc gondolkodási időt, majd nemet mondtam. Lepörgettem magam előtt a rám váró hétköznapokat, és szó szerint az a kép jelent meg a szemeim előtt, ahogyan evés közben, tévézés alatt, de még a vécén ülve is táblázatokat javítgatok…

Elvégeztem egy edzői tanfolyamot, és az egyetlen munkám az ún. saját testsúlyos edzések tartása lett. Eleinte az utcán – akár játszótereken, akár egy szőnyegporoló rudat használva – aztán termekben, illetve szabadtéri kondiparkokban (workout pályákon) is. Idővel azt vettem észre, hogy az edzések mentén közösségek alakulnak ki. Emlékszem, járt hozzánk egy fiú, aki az iskolában folyamatosan bullying áldozata volt, s napközben arra gondolt, mindegy is, hogy mi történik, délután a csapata fogja várni az edzésen. És való igaz, hogy ezek az alkalmak burokba helyeznek, és képesek bárkit kiemelni a hétköznapi gondokból.

Éveken át követtem a Bartendaz[1]videóit, mire végül én magam is eljutottam Amerikába. Az első utam hozzájuk vezetett, a parkba, amit tulajdonképpen már kívülről ismertem. Amint kiléptem a metróból, mintha betették volna az utolsó puzzle-t a kirakósba, ugyanazt láttam, amit előtte már nagyon sokszor a képernyőn. Annyira eufórikus állapotba kerültem, hogy úgy emlékszem vissza, mintha az egész nem is velem történt volna, hanem egy filmet néznék. Pláne, amikor megláttam az internetről már jól ismert barátaimat. Rögtön adtak egy pólót és már állhattam is be az edzésükre, de a gyakorlatokat mintha nem is én csináltam volna, hanem maguktól történtek meg. És ahogy elmondtam a Bartendaz eskü szövegét – ami valójában a küldetésünket jelenti – azt éreztem, most értettem meg igazán a célom – másoknak segíteni, és példát mutatni abban, hogy miként tudnak az egészségükért, a jól létükért hatékonyan tenni.

A Bartendaz egyrészt egy közösség, a szó jó értelmében vett banda, amelynek tagjait egy egyedi stílusú, saját testsúlyos edzéseken való részvétel köti össze, másrészt egy társadalmi mozgalom is, amely az egészséges életmódot szolgálja. Mi nem egyénekben, hanem közösségekben gondolkodunk, s a tagjainkkal megosztjuk azt a titkos tudást (a teljes gyakorlati rendszerünket), amely a mi gyakorlásaink és növekedésünk hozadéka, és egyébként sehol sincs leírva. Ebben a közösségben nem számít, hogy ki vagy, hogy miként éled a hétköznapjaidat, nincsenek előítéleteink, de köztünk jó emberként kell viselkedned és néhány alapszabályt, hogy például nem iszol, nem dohányzol, vagy nem veszed le a pólód edzések alatt be kell tartanod.

A kötelező pólóviselés egyébként azt is célozza, hogy senki se ítéljen meg bennünket első látásra, vagyis ne a külsőségek, hanem a teljesítmények beszéljenek helyettünk. És szerintem ez a mai világra is nagyon jó tükör – ne az interneten látott szétfilterezett „modellek”, az egész évben teljesítménynövelő szereken élő félmeztelen „sportolók”, vagy az egy-egy filmszerep erejéig szép izomzattal rendelkező színészek legyenek a példák számunkra.

Én úgy döntöttem, megállok egy edzettségi szinten és onnantól arra törekszem, hogy a gyakorlatokat minél szebben és könnyedebben tudjam megcsinálni, ami már-már művészet. Tíz éve foglalkozom ezzel, és miközben minden egyes apró mozdulatot megtanultam észrevenni és tökéletesíteni, újra és újra tanultam valami újat, akár egy-egy gyakorlatról, akár magamról.

Szeretem a határokat feszegetni és megmutatni, hogy attól, mert első látásra nem a hatalmas izmok tűnnek fel rajtam, vagy mert tele vagyok tetoválásokkal, vagy mert „hot hatch”[2]autókkal járok, még tudok meglepetést okozni a gyakorlataimmal, kedvesnek és segítőkésznek lenni és előzékenyen vezetni. Az alázatról nem is beszélve. Talán direkt csinálom ezt az egészet és választok mások szemében extrémnek tűnő dolgokat – hogy demonstráljam, az előítéletek zsákutcába vezetnek, ugyanis soha semmi sem fehér vagy fekete.

 

Fotók: Balázs Kinga

[1]Bartendaz – „bar”: cső és kocsma, egyben pedig a rap szövegre hajazó szlengesített többes száma ezeknek, önmagában ezzel a megoldással utal az utcai stílusra. – „bartenders” – pincért, felszolgálót is jelent, amivel jelen esetben a gyakorlatok „felszolgálására” utalnak

 

[2]A hot hatch kifejezés az angol hatchback szóból ered, jelentése ferdehátú. Nevét a karosszériájáról kapta. A hot hatch autók, az előbb említett ferdehátúak utcai versenyautó típusai (pl: Honda Civic TypeR, Mercedes A45 AMG, Ford Focus RS).