Regős Judit

„A saját bőrömön és egészen korán, tizenhárom évesen tapasztaltam meg azt, hogy segíteni csak úgy lehet, ha figyelembe veszem a segített hosszú távú érdekét és felmérem azt, hogy mi az, amit ebből én is be tudok vállalni. Különben a segítségnyújtás ad-hoc lesz és sérülést okozhat mindkét félben. Tizenhárom voltam, amikor a szüleimmel a Balatonon nyaraltunk. Volt ott egy sporttábor és barátságba keveredtem egy roma származású fiúval, aki mint kiderült Budapest VIII. kerületének egy kriminalizált szegmensében maga is bűnöző életmódot folytatva él. Két hét alatt sokat beszélgettünk és elmondtam neki, ahogyan él és amiket tesz, miért nem helyes dolgok. A nyaralás utolsó napján viszont nagyon undok lett hozzám, nem is akart találkozni velem, de én rákérdeztem, hogy mi a baj. Ő pedig visszakérdezett, hogy most akkor örökbe fogadjuk-e őt, mert ha nem, akkor nincs más választása, hazamegy, a szülei újra le fogják küldeni a térre és neki újra lopnia kell majd. És ha nem költözhet hozzánk, akkor inkább soha többé nem is akar látni.

Akkor rájöttem, hogy mennyire igaz az, hogy felelős vagy azért, akit megszelídítettél és csak előre átgondoltan lehet értelme és eredménye a segítésnek.

Az altruizmus az ember egyik alapvető szükséglete, mások segítése hozzátartozik az ember lelki és szellemi jólétéhez, ezért azt mondom, hogy érdemes szabadjára engednünk a bennünk élő jót! És ne korlátozzuk magunkat arra, hogy mit és miért nem lehet megtenni. Száz évvel ezelőtt nem volt tévé, mikró, űrhajó és ha csak azt mertük volna elképzelni, ami már létezett, akkor soha nem is haladtunk volna előre. Először minden egy kötődéssel, egy elhivatottsággal indul. Mindenhez kell egyfajta szenvedély és küldetéstudat, de ez rengeteg emberben meg is van! Én eddig is mertem nagyokat álmodni és azokat nem adtam fel, mentem mindig előre!

Most épp azt vettem a fejembe, hogy a Magyarországon élő körülbelül huszonötezer állami gondozott gyereket nem hagyom elkallódni. Az emberek többsége úgy tekint rájuk, mint a társadalom fekélyére, akikből majd nagy eséllyel drogos, prostituált, bűnöző lesz, vagy csak simán »szüli halomra a gyerekeket a mi pénzünkre«, én pedig azt mondom, hogy ők a társadalom rejtett erőforrásai és közülük nagyon sokan képesek lesznek arra, hogy a társadalom számára is értékes munkát végző tisztes állampolgárokká váljanak. Egy hasonlattal élve, most még szén alakjában élnek az otthonokban, de a segítségünkkel a társadalom gyémántjai is lehetnek pár év elteltével. Ehhez pedig megfelelő program mentén, sok szektorral együttműködve kell lépésről-lépésre csiszolni őket.

A Szülők Háza egy szülői közösség is, amely egy évek során kidolgozott szakmai program köré szerveződve, irányított formában egy hosszútávra kidolgozott stratégia alapján, a személyes kapcsolatok építésén keresztül, munkaerőpiaci reintegrációs célt tűzött ki maga elé. Ennek keretében pedig a Tegyél jót! programunk a segítő és a segített közötti személyes kapcsolat kialakításának és megtartásának koordinálásáról szól.

A terv az, hogy folyamatosan járjuk a gyermekotthonokat, egyre több és több támogató családot bevonva, akik lehetőségeikhez képest személyes és hosszútávú kapcsolatot alakítanak ki ott élő gyermekekkel.

Az első állomás Szátok volt, ahová tavaly decemberben több alkalommal is eljutottunk.

Az én családom négy állami gondozott gyerekkel került közelebbi kapcsolatba, őket karácsonykor egy hétre vendégül is láttuk és a folyamatos kapcsolattartáson túl szeretnénk a tanulmányaikat is támogatni. S bár tisztában vagyok azzal, hogy nem tudok annyit segíteni rajtuk, amennyit szeretnék, mert az a sok fájdalom és bizalomvesztés, amit az életük során átéltek, a személyiségüket mélyen befolyásolta, de igazából nem is azért teszem mindezt, hogy azonnali eredményeket mutassak fel. Nekem ez jó. Szeretek ezért felkelni, szeretek ezen gondolkodni és dolgozni. Van aki a Himalája megmászását tűzi ki célul és sokak szemében ez értelmetlennek tűnik. Én sem tudom pontosan megmondani, hogy mikorra lesz kézzel fogható értelme a mostani cselekedeteimnek, csak azt tudom, hogy ez a szenvedélyem és az a sok szeretet és lehetőség, ami ezekben a gyerekekben rejlik, engem is épít.

A velük való kapcsolatban nincs és nem lehet maszk. Nem szabad, de nem is tudod őket becsapni. Úgy megyek oda, hogy tisztelem és becsülöm őket, s egy picivel sem tartom magam hozzájuk képest sikeresebbnek, hiszen az ő helyzetükből nézve az, hogy ők reggelente felébrednek, tesznek magukért, nevetni tudnak, legalább akkora siker, mint az, amit én csinálok… Igen, tesznek olyan dolgokat, amivel nem értek egyet, de azt is látom, hogy alapos okuk van rá és nem tudom megmondani, hogy ha én lennék a helyükben, vajon nem ugyanazt tenném-e. Tudom, hogy van, amit nem én fogok megváltoztatni, de mindezek ellenére hiszek bennük és abban, hogy képesek lehetnek az átélt megpróbáltatásaikat később az előnyükre fordítani.”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.