Retus nélkül – Egyed Melinda jegyzete

„Meli, a képeiden lévő nők mind olyan szépek, de én nem vagyok fotogén…!” – hangzik el a kijelentés a leggyönyörűbb nők szájából szinte kivétel nélkül a fotózásaink előtt. Én pedig hét éve, mióta emberek fényképezésével foglalkozom, keresem e mögött a számomra még mindig elgondolkodtató jelenség mögött megbúvó okokat.

Egyszer egy tanítóm portréfotózás témában azt mondta, nincs csúnya ember, csak elég közel kell menni hozzá. Ez sok évvel ezelőtt történt, de azóta is bennem rezonálnak a gondolatai. Meggyőződésem, hogy nincs olyan, hogy valaki fotogén, vagy nem fotogén. Vannak társadalmilag elfogadott szépségideálok, de még ezek is kultúráról-kultúrára, ráadásul korszakról-korszakra változnak. Nem gondolom, hogy létezik Az Egyetemes Szépség, legfeljebb bizonyos arc- és testformákat bizonyos időben és bizonyos térben többen találnak vonzónak, vagy szimpatikusnak, mint másokat.

Hogy a friss, üde, fiatal, természetesen szép nők mégis miért oly sokan frusztráltak, és gondolják úgy, hogy ők nem elég szépek? Attól tartok, hogy a nők ma sokszor tele vannak valami furcsa megfelelési vággyal.

Mert mit látunk magunk körül? Mi bombáz bennünket? Mi les ránk minden bokorból? A címlapokon tökéletes sztárok, a fotókról kacéran ránk mosolygó félistennők, a reklámokból vég nélkül ömlő szépségipari csodaszerek mind-mind erős frusztrációt jelenthetnek.

De ha belegondolunk, már kislánykorunkban kényelmetlenül érezhettük magunkat attól, hogy barbibabáink természetellenes testalkatához képest milyen kevéssé vonzó lehet a saját alakunk.

De csak próbáljunk úgy kinyitni egy női magazint, hogy nem érzünk fura szúrást valahol mélyen odabent, látva a sok tökéletes testűvé, bőrűvé, arcúvá és stílusúvá dizájnolt modellt. Erről röviden csak annyit, hogy egyszer láttam egy kisfilmet, amely lépésről lépésre bemutatta, grafikusok hogyan varázsolnak szoftverrel egy szelet pizzából tökéletes címlapnőt. Nem viccelek! Az eredeti kép egy pizzaszeletről készült fotó volt. Ezek után nyilván nem kérdés, hogy szoftveres trükkökkel bárkiből bárki mást lehet faragni. Csakhogy ebbe nem feltétlenül gondolunk bele, és sokszor nem is látszik az a rengeteg manipuláció, aminek a végén megszületik egy tökéletes fotó egy tökéletes nőről. Könnyen gondolhatjuk azt, hogy ez a szépség természetes, és nekünk nem jutott belőle elég. Meglehetősen kényelmetlen a gondolat, amíg nem rántjuk le a hazugság leplét az egészről.

A hazugságot a már említett megfelelési vágyunk szüli. Én is olyan csinos, vékony, szépbőrű, vékony derekú és kerek mellű tökéletesség akarok lenni! Mert akkor majd jobban szeretnek.

Kezdetnek csak apróbb “korrekciók” jönnek, mondjuk egy push-up melltartó. Épp a minap csodálkoztam el rajta, hogy több fehérneműboltot végigjárva sem találtam egyetlen olyan melltartót sem, amiben ne lett volna erős merevítés és egy fél kiló szivacs.

Aki aztán továbbmegy, annak széles eszköztárból válogatva van még lehetősége a “tökéleteshez” hasonulni: műköröm, műszempilla, szilikon mellek, arcfeszesítés, ajakfeltöltés, zsírleszívás és még ki tudja, milyen bizarr és fájdalmas beavatkozások. S vajon magunknak tetszünk így jobban, vagy azt gondoljuk, hogy ezek eredményeként jobban tetszünk másoknak?

De akár nézzünk csak olyan ártatlan dolgokat, mint egy szemránckrém. Talán  kissé szokatlan, de én mindig büszke voltam a szemem körüli nevetőráncokra, mert azt árulják el rólam, milyen sokat vigyorogtam már eddig is életemben. A mély barázdák szabdalta idős és bölcs arcok pedig egyenesen csodálattal töltenek el, minden ráncuk mesél, mind egy-egy történet, a hosszú és tartalmas élet ismertetőjele.

Na, ez szépség. Belülről fakadó, valódi, természetes szépség. És semmi köze a sima bőrhöz, vagy a darázsderékhoz. Egy szép személyiség tükröződése, amit azért találunk vonzónak, mert vonzó maga az ember. Talán mert harmóniában van önmagával és a világgal, pozitív gondolatai és érzései vannak.

Mélyen hiszek abban a bosszantóan nagy közhelyben, hogy a szépség belülről fakad. A legtöbb ember arca kivirul, megszépül, amikor mosolyog, a boldogságunknak egyértelmű jelei vannak, sokszor mondják is, “csak úgy sugárzol”.  És ebben az a legeslegjobb, hogy ez a szépség független tértől és időtől, történelmi kortól, kultúrától, vallástól, divattól, sőt, még a szemlélőtől is. Csakis tőlünk függ.

Talán, talán – és ezt most csak halkan merem mondani – ha kicsit többet foglalkozunk a lelki jólétünkkel, ha élményeket gyűjtünk és értékeljük, amit az élet elénk dob, ha nevetünk, amennyit csak tudunk, ha szeretünk, amennyit csak tudunk, és ha rájövünk, hogy valójában senkinek nem kell megfelelnünk, akkor többet tettünk a szépségünk érdekében, mint heti kétszeri testradírozással és egy szivacsos melltartóval.

 

Egyed Melinda

Mind the Map

 

Beszéljünk a szépségről! Februárban induló minisorozatunkban tizenkét nő – köztük a szerzők – mesélnek arról portréfotók készítése közben, hogy milyennek látják magukat, mit jelent számukra a szépség, az öregedés. A fotókat további mesterséges  szépítgetés, javítás nélkül adjuk közre, ezért is a cím: RETUS NÉLKÜL

Fogadjátok szeretettel!

A fenti fotón a szerzők láthatóak:

Fotó: Egyed Melinda

Szöveg: Gálfi Saci