Retus nélkül – Anita, 38

Azért jöttem el erre a fotózásra, mert megfogadtam, hogy idén megpróbálok minél többször valami újat csinálni, olyat, amit korábban nem mertem, vagy akartam. Világéletemben utáltam, ha szerepelnem kellett, így azt is, ha fényképeznek. És visszanézni sem szeretem magam a képeken. Egyszerűen csúnya vagyok, csúnyának érzem magamat, de ezzel együtt is tudok boldog lenni. Mindig feldolgozhatatlan volt számomra, ha valaki szépnek lát engem.

Elég kettős az életem, mert a férjem révén sokszor kell megjelennem, amikor is ruhát készíttetek, sminkelek, fodrászhoz megyek. Három plusz két gyereket nevelünk együtt. Nem arról szól az életem, hogy hogyan nézek ki. Én magam biológusként végeztem, és sokáig állatgondozóként dolgoztam. Tavaly eljött egy pont, amikor azt mondtam, hogy elég volt a civilizációból, és abból, hogy a férjem tökéletes felesége legyek, felpakoltam két gyereket, és – természetesen a párom támogatásával – nekivágtunk a Caminónak. A nagyobbik lányom akkor volt 10 éves. Olyat szerettem volna adni neki ajándékba, ami igazán értékes. Az együtt töltött időre esett a választásom. Huszonnyolc napon keresztül sétáltunk. Meg szerettem volna nekik mutatni, hogy csakis azokkal a dolgokkal érdemes foglalkozni, amik életben tartanak, és boldoggá tesznek. Hihetetlenül jó érzés volt két pólóval utazni! Volt a tiszta és a piszkos. Az öltözködés egy kétperces mutatvánnyá vált, és maradt idő másra, észrevenni, hogy mi minden van még körülöttünk, hogy aznap épp mit tudunk adni, vagy mit kaphatunk, ami akár lehet egy mosoly, vagy a nap sugara két fa között az úton, vagy csak épp az, hogy nem fáj a lábunk, tudunk haladni, és kíváncsian várni, hogy mi fog szembejönni.

Az emberek manapság már nem kíváncsiak arra, hogy mi jön szembe velük. Sokkal inkább a túlélésre játszunk, azt viszont próbáljuk rohadt tökéletesen csinálni. Számos szakma épül arra, hogy jobban érezzük magunkat. Ott vannak a pszichológusok, a coach-ok, stylist-ok, divattervezők, pedig lehet, hogy néha az is elég lenne, ha lemosnánk a sminket és kisétálnánk az erdőbe. Szerintem egy ilyen élmény is rá tud ébreszteni arra, hogy valójában mi a fontos számunkra.

Hiszek abban, hogy vissza kell fordulnunk a természetesség felé. Például az a halálom, mikor azt mondják, „ne ráncold a homlokod, mert úgy marad”. Ha ugyanis mérges vagyok, én meg szeretném élni az érzést. S ugyanígy, ha jó kedvem van, nevetni fogok. S hogy ettől ráncaim lesznek? Legyenek! És senki meg ne próbálja azokat eltüntetni! Miért is kellene?

Miért akarjuk eltüntetni a következményeket?

Miért akarunk mindenáron kisimultak és tökéletesek lenni?

Miért félünk a szélsőséges érzelmektől?

Én köszönöm szépen, de inkább a két pólót választom, s azon leszek, hogy minél többször át tudjam élni azokat a pillanatokat, amikor együtt vagyunk, szabadok és önmagunk vagyunk. Az utazás nekem ebben segít! És ezek azok a pillanatok, amelyekben, ha tükörbe nézek, segítenek másként látni a ráncaimat is. A ráncaim élményeken, megélt érzelmeken alapulnak. Enyémek.

 

Fotó: Egyed Melinda, Mind the Map