Retus nélkül – Noémi, 48

Nálam a negyvenöt volt a fordulópont. Akkor kezdtem azt érezni, hogy a testem már nem olyan, mint volt, megadta magát a gravitációnak. Először rosszul esett, a plasztika is megfordult a fejemben, de én nem megyek bele semmibe, ami fáj… Ma már azt kell mondjam, hogy nem zavar. Ha az ember derűs, nem idegeskedik, nem zuhan össze, akkor ezek a dolgok másodlagossá válnak.

A koromat sem szégyellem. Anyukám szokta mondani, hogy minden kornak megvan a maga szépsége, és pontosan az a szépsége, hogy már egy csomó harcon túl vagyunk. A ráncaimban, a szemem alatti karikákban, a koromban mind benne van az, amit eddig megéltem és elértem. Én nem szeretnék újra tizenhat lenni! Tulajdonképpen rettenetes volt tizenhatnak lenni! Egyrészt addig akkor velem még nem is történt semmi, másrészt túl sok mindentől rettegtem. Ez mára megváltozott! Sokkal szabadabban mozgok a világban, mint akkor.

Azt gondolom magamról, hogy egy középkorú nő vagyok, azokkal a dolgokkal, amiket egy középkorú nő már meg kellett, hogy éljen.

Fotó: Egyed Melinda, Mind the Map