Retus nélkül – Tünde, 53

Első hallásra furcsának találtam az ötletet, hogy ráncokat fotózunk, de aztán azt gondoltam, hogy ez egy jó dolog, mert mára az emberek többsége nagyon mű lett. Rengetegen nem vállalják magukat: itt feltöltik, ott felvarrják, színezik, fehérítik… Meg akarnak felelni a külvilágnak, ami nagyon szép embereket szeretne, s valahogy azt sugallja, hogy csak az lehet jó, aki fiatal; nem igazán becsüli és tiszteli a bölcsességet, a tapasztalatot, emiatt pedig, aki idősebb, sokszor érezheti kevesebbnek magát. És nehezen találjuk az egyensúlyt abban, hogy miként éljük meg a korunkat. Régen ötven évesen már kendőt és otthonkát húztak a nők, ma viszont tizennyolc évesre varratják magukat, pedig az, hogy ki számít öregnek, vagy fiatalnak nem ezeken a külsőségeken múlik. Öreg az, aki belülről az, s nagyon sok olyan huszonévest láttam már, akik az állandó örömtelenség, panaszkodás, fáradtság miatt, jóval öregebbek a koruknál.

Én tavaly lettem nagymama, és ez egy csúcsérzés. Egészen más, mint anyának lenni; hogy az „enyém”, de mégsem nekem kell éjszaka felkelnem hozzá. Ha pedig kicsit rosszabb kedvem van, előveszem a vigyorgó fotóját, és máris jobban érzem magam. Nem zavar a „nagymama” megszólítás, sőt, ha azt mondják, „milyen jól néz ki ez a nagymama”, az egy óriási dicséret!

 

Fotó: Egyed Melinda, Mind The Map