Sáringer Zoltán

Egy Kierkegaard-nak tulajdonított mondás szerint „az élet előrefelé élhető, visszafelé érthető”.

Van egy fotó, amit mindig magamnál hordok. Tizenkét évvel ezelőtt készült, a negyvenéves születésnapomon, amikorra már napi másfél-két liter tömény volt az adagom. Három nappal később, 2006. február 22-én rogytam bele ebbe az egészbe, aznap ittam utoljára alkoholt. Ami pedig ide vezetett az nem egy szokványos sztori.

Megszülettem 1966. február 19-én szombaton, apám másnap Ghánába utazott kiküldetésbe, mi pedig valamikor nyár elején mentünk utána anyámmal, aki szintén dolgozott kinn, így aztán nörszök társaságában teltek a napjaim. Nagyon hamar megtanultam angolul, majd amikor öt éves koromban hazajöttünk, elfelejtettem és megtanultam rendesen magyarul. Tíz voltam, amikor Jakartába költöztünk. Ott egy indiai iskolába sikerült beíratni engem és a két évvel fiatalabb öcsémet, ahol nagyon hamar visszajött az angoltudás – indiai akcentussal, amit mára már nem érez senki. Ebből a közegből kiszakadva kezdtem el tizenöt évesen a gimnáziumot Budapesten, ’84-ben leérettségiztem, és rá egy hétre már úton voltunk Brüsszelbe, ahol orvosi egyetemi tanulmányokba kezdtem. ’86-ban hazajöttem, de egy tárgyat sem fogadtak el, így aztán újra kellett kezdenem az egyetemet, amivel összesen hat évet szenvedtem, és végül nem is fejeztem be.

Én egy olyan szakmában lettem sikeres, amire egyáltalán nem készültem, sőt, amibe csak úgy belecsöppentem. Keresett tolmács lettem – lassan 25 éve tolmácsolok a legkülönbözőbb ügyfeleknek, köztük több közjogi méltóságnak is.

Az élet előrefelé élhető, visszafelé érthető.

Jó ideje járok pszichológushoz, hogy segítsen rendbe rakni magam, a józanodásom. Tizenkét éve pedig egy önsegítő közösség gyűléseire is, vagyis egymással párhuzamos helyeken boncolgatom magam, a gyerekkorom, a történetem, de sokszor a mindennapjaim is.

Ami velem kapcsolatosan biztosan igaz, hogy én mindig mindenhonnan kilógtam. Afrikában a szőke hajammal a fekete nő hátán, az általános iskolában, mert nem onnan jöttem, ahonnan ők, Indonéziában az első fehérbőrű gyerekként az indiai iskolában, a gimnáziumban, mert én nem tudtam mit jelentett kisdobosnak és úttörőnek lenni, nem olvastam a kötelező irodalmat, de 18 éves koromig például nem ültem vonaton sem, Brüsszelben mert az egyetlen kelet-európai voltam az egyetemen, majd hazaérve az egyetemi kollégiumban a motorommal, az öltözködésemmel és a sztorimmal…

Nekem meggyőződésem, hogy akkor még nem voltam elég érett az egyetemhez. Amikor először ismételtem évet, mentőzni kezdtem. Emlékszem a délelőttre, amikor a Márvány utca – Alkotás utca sarkáról felhívtam a mentőszolgálatot, és délután 16 órakor már állományban voltam. Kérdezték hol lakom, mondtam Budakeszin, beosztottak Csepelre. Hat éven át – míg szenvedtem az egyetemmel, és az egyetem szenvedett velem – dolgoztam itt, az utolsó években már a központi rohamszolgálatnál. Itt tartott a folyamatos adrenalin fröccs és egy zseniális közösség. Többet voltunk mi ott együtt, mint a családtagjainkkal. Összenősz az emberekkel… Jön a hívás, hogy a 201-es induljon Gödöllőre, hévgázolás történt. Ott aztán négy gyereket találsz, az egyik halott, kettőt a mi autónkba rakunk, vágod le a ruhát a gyerekről, nincs nála semmi azonosító, gőzöd sincs, hogy kicsoda ő, rádión diktálod, hogy milyen ruhát viseltek a gyerekek és közben kínjában veled üvölt az orvos, mint a sakál, „B*szd meg! Nem lehet kiengedni a gyerekeinket!”… Persze, hogy összenősz velük.

Aztán egy nap mindennel leszámoltam. Otthagytam az egyetemet, a mentőket és az akkori barátnőmet. Beültem egy barátom kocsmájába szomorkodni, mire ő azt mondta, dolgozzak nála, amíg nem találok mást. Így lettem egy V. kerületi presszóban felszolgáló.

Ott ismerkedtem meg egy belga üzletemberrel, akivel először angolul, majd – mikor kiderült, hogy belga – franciául beszélgettem. Egy nap aztán megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem neki dolgozni. Kérdeztem, miről van szó, mire ő azt mondta, hogy titok. Akkor mennyit fizet? Erre aztán mondott egy olyan összeget, hogy egymás tenyerébe csaptunk. Így lettem a Kispest-Honvéd FC tulajdonosának a jobbkeze, balkeze, sofőrje, tolmácsa, gyereke, és éveken át a kispadon ülve élhettem meg a magyar foci mindennapjait. A mi időnk alatt bajnok és kupagyőztes is volt a csapat. Amikor a belga üzletember elment Magyarországról, azt kértem búcsúajándékként, hogy intézze el nekem, hogy behívjanak katonának. Mindenki hülyének nézett, de

az élet előrefelé élhető, visszafelé érthető,

és a katonaságnál elindult az én karrierem. A háromhónapos kiképzés után a tolmács-fordító osztályra kerültem. 1995 januárjában történt, hogy az akkori honvédelmi miniszter újévi fogadására egyetlen akkori nagynevű tolmács sem volt szabad. Én jutottam az eszükbe, és elküldtek a Keleti György mellé tolmácsolni. Mikor végeztem, odajött hozzám egy katona, számtalan csillaggal a vállán, és megdicsért. Ő volt Deák János vezérezredes, és másnaptól a tolmácsa lettem.

Mire leszereltem, én voltam „az a kopasz, nagyfülű srác” a Keleti mellől, s elindult az én szabadúszó, „csak tolmácsolásból élek” karrierem. Így jutottam el 1999-ig, a NATO washingtoni csúcstalálkozójáig, ahol az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor hallott és látott engem a honvédelmi miniszter mellett tolmácsolni. Onnantól kezdve megállás nélkül csak állami megrendelőknek dolgoztam, s csak a 2002-es választások másnapján, amikortól nem csöngött többé a telefonom, jöttem rá, hogy nem csak arról szólnak ám a dolgok, hogy milyen szakember vagyok… 2006-ig még dolgoztam a Honvédelmi Minisztériumnak, de közben egyre súlyosbodott az ivásom.

Ezt először nem veszi észre az ember, csak akkor, amikor már késő! A legtöbb embernél úgy kezdődik, hogy elmegy egy gimnáziumi buliba, és valakinél van egy üveg ital. Aztán folytatódik azzal, hogy az egyetem alatt vörösbor-kólával üti atomjaira szét magát, és csak jóval később, amikor boncolgatod az addikciód kezdeteit, fogalmazod azt meg, hogy igazából akkor kezdődött, amikor már mindenki hazament a kocsmából, de te még ott maradtál. És akkor kezdődött, amikor „kutyaharapást szőrével” felkiáltással, másnaposan újra ittál. És akkor kezdődött, amikor nagyon izgultál, és innod kellett, vagy amikor kirúgtak a vizsgáról, te berúgtál, így aztán nem értél oda a másnapi vizsgára sem. Ezek mind apró jelek, de én tökéletesen funkcionáltam az ivás mellett is. Szintentartó ivó lettem, aki valamikor régen egyszer berúgott, majd arra folyamatosan rátöltött.

Aztán szép lassan eljutsz oda, hogy este 21-kor beájulsz az ágyba, alszol fél 2-ig, felkelsz, remegsz, dől rólad a víz, megiszol egy felest, kihányod, megiszol még egy felest, az talán benned marad, de azt is kihányod, na majd a harmadik, az benned marad. Ráiszol még egy kicsit, visszafekszel és várod, hogy végre hasson. Elalszol. Fél 5-kor felkelsz, s kezded egy újabb felessel… És ebből áll az életed. Érzed, hogy meg fogsz dögleni, de aztán azt mondod magadnak, hogy oké, tudom és felismertem ezt, de akkor is meg kell innom ezt a felest, hogy legalább a nevemet le tudjam írni. És mindig „csak” egy felest kell meginni a következő 10-15 perc elviseléséhez.

Ami pedig mindennek a lelki oldala, hogy mindenki hibás, te pedig az áldozat – ahogy a közösségben mondani szoktuk, „ültünk a kocsmában, döntöttük magunkba a mérget és közben mások halálát kívántuk”.

Aztán jönnek a felismerések – az első otthoni balhék, az első munkahelyi balhék, késések, utolsó pillanatban való lemondások, a biztonsági őrök, akik tudják, hogy te vagy az a csávó az üveg vodkával a táskájában, de senki nem beszél róla.

Végül mindenki abbahagyja az ivást, csak van, akinek ez még életében sikerül.

Hihetetlen mennyiségű orvost ismerek, úgyhogy amikor a helyzet néha kezdett problémás lenni, elmentem valamelyik régi cimborához. Olyankor azt mondták, „Atyaúristen Zoli, b*szd meg, meg fogsz halni, itt van három recept, ezeket szedd, ne igyál és egy hónap múlva gyere vissza!”, én pedig kimentem, a szemben lévő kocsmában rendeltem egy deci jägert, és elterveztem, hogy másnaptól hogyan nem iszom.

A legutolsó ilyen alkalom 2006. február 22-én történt.

Ahogy beléptem a Kútvölgyi rendelőjébe, a Farkas doki rám nézett, és lefitymálóan azt mondta, „maga meg fog halni”. Levetkőztem, álltam előtte az alkesz testalkatommal, felfújódva, véraláfutásos sárga bőrrel, mire ő, „fél évet sem adok, és maga halott”. Aztán jött a sorsfordító mondat, „én hajlandó vagyok magának segíteni, de csak akkor, ha együttműködik”, s én erre azt mondtam, hogy jó. Még akkor ott fogott engem az osztályon – ahol egyébként semmi keresnivalóm nem volt –, és azóta is sokszor felmerült bennem a kérdés, vajon, miért mentette meg az életem, miért nem csak annyit mondott, hogy itt van három recept?

Annyira sokáig feküdtem ott nála, hogy teljesen hospitalizálódtam. Akkor nem tudtam róla, de a feleségemnek azt mondta, fogalma sincs, megérem-e a másnapot. Bennem csak akkor tudatosult, hogy nincs sok esélyem az életben maradásra, amikor felmerült a májátültetés szükségessége – elküldtek a transzplantációs klinikára, ahol rettenetesen lekezelően bántak velem, én pedig teljesen összetörtem. Feltettem a kezem és azt mondtam, hogy bármit hajlandó vagyok megtenni, hogy életben maradhassak. Végül mégsem volt szükség a transzplantációra.

A kórházból egy XVII. kerületi terápiára kerültem, ahol egy 28 napos terápiát csináltam végig, ennek pedig az alapfeltétele, hogy minden nap kötelező részt venni önsegítő csoportok ülésein.

Újra kellett tanulnom mindent.

Az igazán szemét része pedig az egésznek az, hogy ez nem úgy jön, hogy van egy piás életed, amivel felhagysz, másnaptól kezdve nem iszol és minden jó, hanem csak annyi történik, hogy a piás életedből kiveszik a piát, te pedig ott maradsz az addigra szar, szemét, gyűlölt élettel, és az összes dolog, ami elől menekülni akartál, ami nem tetszett, ott tornyosul és megoldásra vár. És szépen lassan rájössz, hogy igenis lehet és tudsz is alkohol nélkül élni, problémákat megoldani, megélni. Rájössz, hogy az alkohol csak a szered volt, hogy az egész mögött az alapvetően addiktív, sok mindennel kapcsolatban szenvedélyes személyiséged húzódik meg.

Amikor a felépülésem során boncolgatni kezdtem, hogy miért is ittam, az egyik okot az állandó kilógásban, az állandó beilleszkedési kényszerben és az állandó rettegésben (mert ott állok egy szakma csúcsán diploma és nyelvvizsga nélkül) fogalmaztam meg. És akkor az orvos azt mondta, hogy „hát tanuljon!”, én pedig negyvenéves fejjel jelentkeztem Egerbe nemzetközi tanulmányok szakra. Tizennyolc évesek közt tanulhattam az európai integrációról, amit anno végig tolmácsoltam. Summa cum laude diplomáztam, majd elvégeztem egy politikai kommunikációs szakértői képzést és fogadásból letettem angolból a felsőfokú nyelvvizsgát is – s bár mindezeknek a munkám szempontjából nem sok haszna volt, mégis rendszerezhettem mindazt, amit már tudtam és végre senki nem mondhatta azt rám, hogy nincs képesítésem.

2008-ban egy védelmi felszereléseket szállító cég ismerős vezetője hívott fel, hogy dolgozzak neki, majd a 2010-es választások után, miután kiderült, hogy én még létezem, vissza tudtam térni a tolmácsoláshoz.

Persze kérdés, hogy egyáltalán mindez fontos-e?

Az önsegítő közösségben sokan vannak olyanok, akik a mai társadalmi mércék szerint keveset értek el, viszont akár évtizedek óta józanok. Van egy társam, értelmiségi volt, elgázolt egy embert, börtönbe került, s mire szabadult, nem volt hova mennie. Hajléktalan lett, lecsúszott. Többször is elmentem mellette a metróaluljáróban, ahol egy telefonfülkében lakott. Egy nap aztán az egyik társunk lehajolt hozzá, elkezdett vele beszélgetni és behozta a közösségbe. Ez a férfi több éve óta józan, dolgozik és éli az életét. Él, mert neki még életében sikerült. És az Ő története engem ugyanúgy inspirál, pedig nem sok dolog közös bennünk.

Önsegítő csoportba mind a mai napig – akár heti 3-4 alkalommal is – járok. Nekem ez olyan, mint egy hívőnek a templomba járás.

Ma, amikor beszélgetünk 4619. napos vagyok, de tudom, hogy ez az állapot számomra nem más, mint egy felfüggesztett halálbüntetés, és elég lenne csak egy pohár bort meginnom, lassan visszaszoknék. Úgy érzem, attól, hogy ha a csoportban beszélek a felépülésemről és kimondok valamit, az ezáltal valósággá is válik, vállalni kell. Ugyanakkor nem tehetem meg, hogy ne üljek ott annál az asztalnál, ahol mások még csak egy hete, vagy egy hónapja józanok, mert ha megosztom a tapasztalataim, azzal hitet adok nekik – ahogyan anno nekem is hitet adtak mások –, hogy igenis van értelme ott lenniük és ezt csinálniuk.

Hogy hibáztam-e menet közben? Persze. Durva nagy hibákat követtem el. Azt szoktam mondani, hogy életemben először csinálom ezt a felépülést, és csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit.

Persze jönnek rossz pillanatok, amikor bennem is felmerül a kérdés, van-e értelme ezt csinálni? Azt szokták mondani, hogy ha van egy problémád és iszol rá, akkor már két problémád lesz. Minden elmúlik, a jó is és a rossz is, de mindig igyekszem arra gondolni, hogy az élet csak visszafelé lesz érthető, előrefelé viszont élni kell…

Fotó: Kovács Tamás