Sárosi Beáta

Először anyukámnak tűnt fel, hogy másképp viselkedek, mint a többi baba. Nem nézegettem a kezem, nem kúsztam, keveset másztam. Három-négyéves koromban már az is látszott, hogy futás közben a lábaimat furcsán rakom egymás elé, a bal kezemet pedig ökölbe szorítva tartom. A gyerekorvos eleinte csak annyit mondott, hogy lúdtalpam van, később a Heim Pál Gyermekkórházban diagnosztizálták a csecsemőkori cerebrális parézist, ami annyit jelent, hogy születésemkor oxigénhiány következtében a központi idegrendszeremnek olyan részei sérültek, ami kihat a mozgásomra és olyan tizennégy éves korom óta a beszédemre is.

Az általános iskola nem volt jó hely! A lányok valahogy nem fogadtak be, ráadásul anyukám volt alsóban az osztályfőnököm, ami miatt sokszor azt kaptam meg, hogy velem kivételeznek. Egy jó élményem maradt: elsős vagyok, a felsősök körjátékot játszanak, amiben engem hívnak be középre és pörögnek-forognak velem. Aztán hetedikben, amikor megtudtam, hogy van egy titkos füzetük, amiben azt is leírják, hogy én vagyok a leghülyébb az osztályban, szorongásos tüneteim alakultak ki. Ma már tudom, hogy igazából mindez nem a gyerekek hibája volt, mert a szüleiknek kellett volna megmutatni és elfogadtatni velük a másságot.

Gimnáziumba Bajára kerültem, kollégista lettem és egy nagyon jó időszak jött el ezzel, mert négy jó barátnőm is lett. Aztán Veszprémben, az egyetemen is szereztem egyet, így öt igazi barátom is van, amit nem biztos, hogy sokan elmondhatnak magukról. Az iskolák után viszont messze kerültünk egymástól. Jelenleg vidéken élek a szüleimmel, távmunkában, fordítóként dolgozom és bár felnőttként szereztem itt egy hatodik jóbarátnőt, de abba kellett hagynom a csodavárást és vennem a bátorságot, hogy felüljek egyedül a buszra és elkezdjek egyedül eljárni színházba, koncertekre. Azóta mondhatom azt magamról, hogy élem az életem és saját élményeket szerzek.

Alapvetően az idővel van a legnagyobb problémám, hiszen mindent sokkal lassabban tudok elvégezni, illetve mindig csak egy dologra tudok koncentrálni. Egyébként azt gondolom, hogy elfogadtam magam és szívesen nyitok mások felé, az emberek többsége viszont inkább visszahúzódó, pláne itt, Magyarországon. Többször is meglátogattam már egy barátnőmet Hágában és nehéz szavakkal elmondani a különbséget. Amint megérkezem, minden sokkal könnyebb. Egyrészt ott nem tűnök ki, nem néznek meg, természetesen tudok járni-kelni, másrészt minden akadálymentesített, gond nélkül jutok el bárhová. Sokan nem gondolnak rá, de a gyors mozgólépcsők, amelyek ráadásul úgy vannak kiépítve (például a Deákon is), hogy nincs elég hely a fel- és lelépéshez, mekkora kihívást tudnak jelenteni, s ilyenkor például nekem az is nagy segítség lenne, ha valakibe belekarolhatnék. Hollandiában viszont egy H&M-ben is van lift…

Régebben, míg nem volt barátnőm és csak anyukám állt mellettem, kitaláltam magamnak egy világot, ami azóta is létezik. Mintha egy fantasy lenne, a fejemben él. Csak az enyém. Kitalált emberek a szereplői és én írom a történetüket. Ez a világ ellentéte a valóságnak, mert elfogadó, és mert abban én is ép, egészséges vagyok. Bármikor képes vagyok belépni, akár itt is, mikor egyébként éber vagyok, a szemem nyitva és veled beszélgetek.

Egyébként jól érzem magam a bőrömben! De el kellett idáig jutnom, s ehhez kellettek a barátok és az olyan példaképek az életben, mint az anyukám is. Ők mind építettek engem, bátorságot adtak és segítettek leküzdeni a félelmeim, hogy merjek cselekedni, élni.