Sarudi Réka

„Már stewardessként dolgoztam, amikor megtaláltam egy ötödikes angol munkafüzetemet, benne a kérdéssel, mivel szeretnék foglalkozni, ha felnövök. Alatta a rajzom, repülő kering egy földgömb körül, a válasz pedig, »My ambition is to travel the World.«… A hideg futkosott hátamon, hiszen éppen ezt tettem, jártam a világot…

Egy fapados légitársaságnál kezdtem. Akkoriban azt beszéltük meg a barátommal (nevezzük Ő-nek), hogy egy kicsit világot látunk és megpróbálunk külföldön is dolgozni pár évet. Így kerültem Birminghambe, ő pedig jött utánam. De ő annyira nem szerette ezt, kedvetlen volt, s emiatt úgy éreztem, hogy mellettem nem boldog, nem tudok rajta segíteni. Végül hazajött, én pedig azt mondtam, hogy ezek után teljesen mindegy, hogy melyik városból tartunk fenn egy távkapcsolatot, jelentkeztem egy sokkal nagyobb légitársasághoz légikísérőnek. Kolozsváron egy három napos ún. assessment day keretében történt a kiválasztás. Utánaolvastam és tudtam, hogy minimális esélyekkel indulok, de azt gondoltam, hogy ha sikerül, akkor megyek, ha nem, akkor meg majd utána ráérek kitalálni, hogy hogyan tovább. Több százan voltunk és három napon keresztül folyamatosan szűkült a kör, aki kiesett, utazott haza, de én bekerültem az utolsó nyolc közé is, akikkel megtartották a klasszikus állásinterjút, majd hat hetet vártam a válaszra. Karácsony napján hívtak, hogy a kettőből én vagyok az egyik, akit felvettek. (Mindketten magyarok voltunk!)

Felmondtam az angliai munkahelyemen és két hónapra hazautaztam. Itthon aztán hullámvölgybe került a kapcsolatunk és végül  úgy váltunk szét, hogy egyébként szerettük egymást…

Kiutaztam, teljesen új volt minden és közben neki is lett egy új állása itthon. Azt gondoltam, hogy ha most nem mutatkozik meg, hogy mit is akarunk egymástól, akkor soha nem fog… Ez az élethelyzet vagy nagyon elsodor bennünket egymástól, vagy újra összehoz. Olyan nyolc-kilenc hónapja lehettem már kint, amikor csak arra jöttünk rá, hogy ez nekünk nem megy, csak egymás mellett a jó.

A repülés és az utazás viszont az egyetlen olyan dolog volt eddig az életemben, aminél azt érezhettem, hogy »Ez az! Én erre születtem!«. Gyerekkorom óta vágytam valamire, amit elképzeltem valamilyennek és az ugyanolyan lett, ha nem jobb! Semmit sem csalódtam benne, azt kaptam amire számítottam és mindez másfél évig tartott.

Az idő múlásával ugyanis egyrészt egyértelművé vált, hogy Vele szeretnék élni, másrészt pedig arra is rájöttem, hogy bár tök jó dolog ez a repülés és utazgatás, egyik élmény sem az igazi, ha nincs kivel megosztani… Így aztán akármennyire is szerettem ezt a munkát, nyugodt szívvel tudtam otthagyni valami másért.

Ami az utazás mellett nekem fontos és szeretem, az az írás és a kommunikáció. Ezen a téren sikerült elhelyezkednem, s mára már mindketten Budapesten élünk és dolgozunk.

Júliusban összeházasodunk.

Furcsa, hogy amikor először, huszonkét éves koromban találkoztunk, az első, ami átfutott az agyamon az volt, hogy nekem ő lesz a férjem. Akkor ettől annyira megijedtem, hogy egy ideig nagy ívben elkerültem…

Évekbe telt mire összejöttünk és az is, mire kimunkáltuk ezt a kapcsolatot. De ez így pont jó. Tudom, hogy ő az Igazi, mert akármi történt, mindig hozzá húzott a szívem és soha nem tudtam kiverni őt a fejemből. Nincsenek kétségeim, tudom, hogy bármiben számíthatok rá és bármilyen nehéz helyzetbe is sodorna az élet, miatta nem kell aggódnom, ő ott lesz. És azt is tudom, hogy fordítva ő is ezt érzi…”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.