Schenk József

Ráckevén nőttem fel. Ami vízi eszköz létezett, csónakkal, kajakkal, mi a vízen voltunk. Sok nyaraló vett körül, ismerkedtünk, barátokat, barátnőket szereztünk. Anyukám egyedül nevelt bennünket, így hamar megtanultunk önállónak lenni és talán ez a legfontosabb, amit gyerekkoromból hozok, hogy a legtöbb helyzetben nem szorulok senkire, mert szinte mindent el tudok végezni, meg tudok oldani, amire nekem, vagy a családomnak szüksége van. Mindig is szerettem vízen lenni, horgászni, kirándulni, de nagyon sok iskolát is elvégeztem, mert azt gondoltam, minél több dologhoz értek, annál több ember vagyok. Van például molnár, villanyszerelői, vendéglátós és túravezetői végzettségem, illetve „rendes” szakmám szerint mérnökinformatikus vagyok.

A helyi Tourinform irodának voltunk a rendszergazdái, amikor éppen bent dolgoztunk és betévedt egy ausztriai magyar, aki csónakot szeretett volna bérelni, de nem tudott. Mondta, hogy ez érdekes, hiszen itt egy város, amit kettészel a Duna és egy csónakot sem találni. Miért csak panaszkodunk, hogy nincs pénz és munka, amikor itt egy lehetőség, amit ki kellene használni?! Én akkor mondtam a lányoknak, hogy nekem vízparti a házam, van egy kenum, ha legközelebb csónakot keresnek, küldjék hozzám. Így is lett, összeraktam a vállalkozást és szórólapokat készítettem, ők pedig szóltak, ha valaki kenut szeretett volna bérelni. Aztán az igények mentén minden alakult magától. 2012-ben, amikor már volt öt kenum, azt mondták, szeretnének túrázni. Megbeszéltük, megtartottam, de éreztem, hogy nem volt az igazi, s egyből utánanéztem, hol lehet ezt megtanulni. Székesfehérváron találtam egy síkvízi túravezetői képzést, egy éven keresztül hétvégenként eljártam, és a pszichológiától, a csoportmozgatáson át, a vízirendészetig mindent megtanulhattam; rengeteg olyan dolgot, amit később nagyon tudtam hasznosítani.

Tulajdonképpen megláttam egy piaci rést, rászántam egy kis energiát, bízva abban is, hogy talán majd hoz egy kis pénzt, de az egész hobbinak indult. Mára viszont annyira hozzánk nőtt, hogy egyre kevesebb rendszergazdai feladatot vállalok és azt sem bánnám, ha végül ez az egy vállalkozásunk – kiegészülve a vendéglátással – maradna meg.

Csoportos kenutúrákat szervezünk. Motorcsónakunk nincs, fontos, hogy olyan helyekre is eljussanak, ahová csak kenuval lehet. Ha jó a csoport, számomra is olyan az egész, mint egy kirándulás. Látványevezésnek hívom, mert nem sietünk és tíz-tizenöt kilométernél többet nem evezünk. Szeretem tudni, hogy kik és honnan jönnek, mivel foglalkoznak. Szeretek mindenkivel pár szót váltani, mert sokszor van, hogy mondanak valamit, ami megragad és akár tanulságul is szolgálhat. (Tudom, ez olyan mérnöki dolog…)

Mielőtt a gyerekeink születtek projektvezetőként dolgoztam egy építőipari cégnél. Reggel 8-ra jártam és 17-nél hamarabb nem tudtam eljönni. Amikor eldöntöttük, hogy gyereket vállalunk, én tudatosan változtattam mindezen és Ráckevén saját vállalkozást indítottam.

Szeretem, hogy én formálom és alakítom az életem!

Persze most is vannak kötelezettségeim és határidőim, de ha valami nem komfortos, igyekszem változtatni rajta, s nekem ez már „jó élet”. Ehhez képest számomra másodlagos szempont az, hogy hány ezer forint folyik be egy nap…

A horgászatban is azt vallom, úgy kell kimenni, hogy „ma halat fogok fogni”, s ha ezért mindent meg is teszel, fogsz halat fogni. Ellentétben azzal, ahogyan néha hisszük, azt gondolom, jóval több minden függ az embertől, mint a körülményektől, mégis nagy akadály a félelem. Pedig muszáj dönteni! Ahogy Yoda mester is mondta, „Tedd, vagy ne tedd, de sohase próbáld!”. Legfeljebb majd azt mondom, „ezt elrontottam”… Számomra ez az igazi boldogság! Hogy a döntéseimben szabad vagyok!

Schenk József – Kis-Duna kenutúra