Simon Gyuri

Éveken keresztül éltem egy elég nagy illúzióban saját magam kapcsán – sokkal nagyobb királynak képzeltem magam, mint aki valójában voltam, és közben nem tudtam elviselni a saját létezésem, hogy itt vagyok keretek közé szorítva ezen a Földön, és mondjuk nem lehetek egyszerre tizenöt helyen… Ezt mindig úgy képzeltem, hogy rengeteg majom él a fejemben, aki mind azt várja, hogy lekössék őket, de én csak mondjuk kettőt tudok egyszerre, a maradék pedig unatkozik, és ezért csibészkedik. Aztán arra döbbentem rá, hogy ha zenélek, elcsendesednek. S tulajdonképpen ez az én történetem központi motívuma is, hogy hogyan segített a zene megtalálni a belső békét, valamint a helyemet a világban.

2014 végén épp azt terveztük az akkori belga barátnőmmel, hogy világot látunk a lakóbuszával, de az indulás napján nem működött a reptér, nem tudtunk Brüsszelbe utazni, s én még aznap eltörtem a csuklómat. Három hónap gipszet kaptam, ami egy gitárosnak azért eléggé oda tudott csapni. Az utazás meghiúsult, a kényszerpihenő azonban szép lassan ráébresztett mindennek az okára, arra, hogy a tervem nem lett volna más, minthogy újra a már korábban is megélt párkapcsolati dinamikát tartsam életben, s a saját origómat a másikból határozzam meg. Én ugyanis egészen addig soha nem azt néztem, hogy ki vagyok én, s ki a másik, hanem azt, hogy ki a másik, és benne miként tudom megtalálni magam. Ez az egész történet végül arra figyelmeztetett, hogy már megint letértem valaki más miatt a saját pályámról, és elfelejtettem, hogy zenész vagyok. Mivel senkit sem ismertem akkoriban Brüsszelben, a krisnásokkal lettem jóban, akikhez aztán vasárnaponként el is jártam. Valójában náluk találkoztam először a saját, igazi hangommal, amikor mantraéneklés közben megtapasztalhattam, milyen is valójában énekelni, s az éneklésben jelen lenni. Megismerhettem a hangok kiadásának spirituális vetületét, rájöttem, hogy a zene, mint egy spirál is működni tud, amelyen fölfelé haladva Istenhez jutok és békére találok.

Március elején leszedték a gipszet, s két héttel később már egy koncerten énekeltem.

Korábban gyakran előfordult velem, hogy lányok miatt feladtam a saját álmaimat a vélt boldogságért és a párkapcsolat „sikeréért”. Ma már azt tartom a legfontosabbnak, hogy minden körülmény között a tengelyemen tudjak maradni, hogy lássam, ki vagyok, s ettől senki kedvéért se távolodjak el. Azáltal, hogy megtaláltam a hangom, a helyem is megtaláltam az életben.

És azt is tudom, hogy milyen regresszióban időzni, s azt mondani, hogy nekem azért rossz, mert csúfoltak az iskolában, vagy mert elváltak a szüleim, de rájöttem, hogy ezek teljesen lényegtelen dolgok. Számomra az a fontos, hogy mi segít harmóniába kerülni önmagammal, s nekem ez a gitározás és az éneklés lett.

Mind a mai napig mantrákkal dolgozom, s mint imákat igyekszem átültetni őket mai zenei nyelvre. Nemcsak magam, hanem a hallgatóság miatt is felelősségem van abban, hogy hova viszem a fókuszt, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az árnyékról nem beszélek, sőt! Mint művésznek az is a feladatom, hogy – mint anno abban a törött kezű helyzetben – időről-időre belenézzek a saját mélységeimbe, fájdalmaimba, hogy ki vagyok és mit is csinálok. Olyan ez, mint a Fehérlófia története, akinek pokolra kell mennie, hogy végül a királylányt is felhozhassa.

S végeredményben ez mindannyiunk feladata. Fontos a saját lelkünk kútjába leereszkedni, megnézni, hogy miért is szenvedünk, vagy épp mivel nyomorítjuk magunkat, mert csak ezen az áron tudjuk majd a kincset is felhozni onnan. Ez aztán egy állandó gyakorlat, „liftezés” az életben, s én látok ebben egy társadalmi felelősséget is, mert mint művész, a felszínre hozott kincseimet meg is kell mutatnom.

Számomra a nő az, aki mindehhez egy érzelmi biztonságot, egy olyasfajta háttérországot ad, amiben tudom, hogy minden rendben van. A nő egy csoda, ő maga az élet. És abban a pillanatban, ha én ezt a csodaságot már nem látom, valami elveszett. A csodát életben kell tartani, s ezzel neki is feladata van. S itt most nem egy óriási elvárást fogalmazok meg, hogy ilyen vagy olyan legyen minden körülmények között, egyszerűen csak azt, hogy találja meg, ami az ő lelkét virágba borítja. Fontos, hogy fel tudjak a nőre nézni. Engem például lenyűgöz, amikor a barátnőm a saját dalait énekli. Szeretem ahogyan az apró dolgokat széppé tudja varázsolni, vagy ahogyan megtalálja a dolgokban az élet szépségét és szeretetét.

És fordítva is igaz az, hogy ahogyan a férfi, ő is keresi a biztonságot. Mert bárhogyan is szeretnénk önmagunkban tökéletesek lenni, ha az működne, már rég kihalt volna az emberiség. Társas lények vagyunk, együtt tudjuk megélni egymást. A férfi feladatát én abban látom, hogy találja meg, mi az, ami fontos a számára, ami a világba változást képes hozni, és segítse a nőt, hogy ragyoghasson és életet adhasson.

S talán ezért jelentős ez az egész – hangról, éneklésről és zenéről szóló – sztori is!

Azt tapasztalom, hogy a saját hangunk megtalálása egy lehetőség a magunkkal való találkozásra. És akkor tudunk legigazabbul beszállni a közös rezgésbe, ha megtaláltuk a legtisztább hangunkat. Talán ez mindannyiunk feladata – nem a világot, hanem saját magunkat megváltani.

De azt is gondolom, hogy mégsem kell ezt annyira komolyan venni. A lényeg, hogy játék az élet!

 

Fotó: AgiSzaboPhotography