Somody Beáta

A nagyszüleim angol úri szabók voltak és Nyergesújfalun, egy számomra varázslatosan romantikus házban laktak. Volt ennek a háznak egy tetőtere, a manzárd, ami tele volt ruhákkal és megmaradt textilekkel. Bár tilos volt, én mindig felszöktem, és nyári szünetek teltek el azzal, hogy ott beöltöztem és szerepeket játszottam. Nem véletlen, hogy ebben a közegben mind a mai napig otthonosan mozgok.

A nyomasztó, poroszos gimnázium után nem nagyon kapálóztam főiskolára menni, viszont, hogy kapjuk az árvaellátást, anyukám beíratott Esztergomban a női ruhakészítő szakmunkás suliba. Persze lett ebből köztünk konfliktus, de igazából azért találta ezt ki, mert látta, hogy én szeretem magam varrni, összerakni a ruháimat. Egy év múlva aztán felvettek a főiskolára is, de párhuzamosan megszereztem a női szabó képesítést, és rengeteget tanultam a mesteremtől, az esztergomi Kati Szalonban.

Csak egy-két évet tanítottam, mert amikor találkoztam a férjemmel, csatlakoztam a vállalkozásához, ahol újra tervezéssel-varrással kezdtem el foglalkozni. Ez akkoriban inkább szervezőmunka volt, de ahogy megszülettek a gyerekek és Pilismarótra költöztünk, éreztem, hogy muszáj valami mással, valami kreatívval is foglalkoznom. Akkoriban sokszor jártam úgy turkálókba, hogy a megvásárolt ruhákat otthon átalakítottam, és olyan sokan dicsérték, hogy elkezdtem azon gondolkodni, valami ilyesmit kellene csinálnom. Akkoriban még nem is volt annyira köztudatban ez az újradizájnolás. Mindenből egy-egy darab készült. Szabadon játszottam a színekkel, a formákkal, bátran nyúltam az anyagokhoz – akár egy kalocsaihoz is –, és újabb funkciókat adtam nekik. Például készítettem tollas kalapból estélyi táskát.

Képző- és iparművész barátnőim révén jutottam el Kapolcsra, ahol öt nap alatt elfogyott az árum. Aztán Esztergomban egy karácsonyi vásáron odajött egy lány és meghívott, hogy Brüsszelben a Magyar Házban is mutassam be a termékeimet. Időközben beválogattak a WAMP tervezői közé is, majd 2012-ben jelentkeztem a Gombold újra! versenyre, ahová egy sárközi ruhát vittem. Akkor bekerültem az első tízbe és ez nekem mind-mind egy olyan visszaigazolás volt, hogy érdemes üzleti szempontból végiggondolni, amit csinálok. Egy idő után ráadásul már azt is éreztem, hogy a ruháim többet érdemelnek annál, minthogy batyuban hordjam őket a vásárra és farmerra próbálgassák őket… Pilismarótról Szentendrére költöztünk és nyitottunk egy szalont, ami elöl üzlet, hátul pedig műhely. Azóta négy év telt el, és igazából most kezdem el azt érezni, hogy az Art6 megtalálta a helyét a városban. A célom az, hogy aki ide bejön, jól érezze magát. Akkor csak ő van, ő az én vevőm és övé a teljes figyelem. Ha kérik, nagyon szívesen segítek abban is, hogy kinek, mi illik, gyakran ajánlom, hogy próbáljanak fel minél több ruhát, hogy lássuk, mi áll jól. A divat egy játék, itt pedig van idő és lehetőség játszani. És sokszor elmondom, hogy ha a ruhatár jól van összeállítva, elég szezononként egy-egy új darabot venni. Aztán persze olyan is van, aki csak azért ugrik be, mert épp nincs jó kedve, szeretne szétnézni, próbálgatni és ez is teljesen rendben van, mert tudom, ahogyan én jól érzem ebben a térben magam, ugyanúgy jól fogja más is.

Négy éve vagyunk szentendreiek. Ma már, ha elmegyek a Dumtsa korzóra ügyet intézni, biztosan nem érek vissza két percen belül, mert mindig találkozom egy ismerőssel, akivel megállunk beszélgetni. S ez annak a jele, hogy otthon vagyok. Szeretem, hogy rengeteg program van a városban, gyakran világszínvonalú kiállítások, azt, hogy az emberek nagy többsége nyitott és élő közösségek alakultak ki. Sokan – pláne, akik nem éltek máshol – nem is tudják, hogy ez mekkora ajándék!

 

Fotó: Hunyadi Nóri – NoritaPhotography