Szabó Eszter Judit

Nem tudok úgy mesélni magamról, hogy ne érintsem a szüleim történetét is, ami nagyon nehéz, de egyben kikerülhetetlen is, hisz az életeink összeérnek, és sok ponton lehetetlen szétválasztani őket.

Anyukám nagyon fiatalon ment férjhez az apámhoz, akinek már akkor alkoholproblémái voltak – vagy ahogy mondani szokás: iszik, amióta „az eszemet tudom”. Ráadásul nem az a típus, aki az alkoholtól „jó fej” lesz… Apám alkoholizmusának és az azzal kéz a kézben járó agressziójának az első pillanattól megvoltak a következményei. Így aztán a gyerekkorom egy állandó feszültséggel teli környezetben telt, ahol mindig csak azt figyeltem, mikor és hol van a helyzet, amit jó lenne elkerülni – és persze közben mindenki mindig kényesen ügyelt arra, hogy ha „balhé volt”, akkor az nehogy kitudódjon: családon belül és kívül sem lehetett senkinek semmiről beszélni. A szégyenteljes hallgatás, és az „Úristen, csak nehogy baj legyen már megint!” attitűd észrevétlenül vált a részemmé, s csak hosszú évekkel később, óriási erőfeszítések árán tudtam lehántani magamról az állandó félelemmel teli szorongást, a folyamatos aggodalmaskodást, és a mindezzel együtt járó „bocs, hogy élek” attitűdöt.

Kilenc voltam, mikor egy kertvárosi családi házba költöztünk. Volt a téren egy templom, ahová önszántamból kezdtem el járni hittanra, hétvégenként pedig gyerekmisére. Emlékszem, amikor az a rész jött, imádkozzunk, én azért imádkoztam, hogy végre tényleg és örökre váljanak el a szüleim. Tizennégy voltam, amikor ez ténylegesen és véglegesen megtörtént…

Az örömöt a kosárlabdában találtam meg. Szerettem játszani, és azt éreztem, hogy ebben a családom is büszkén mellettem áll. De ez az idill csak néhány évig, a középiskoláig tartott. Amilyen nagy örömöt jelentett számomra a kosárlabda, legalább akkora fájdalom volt megélni, amikor egyik idényről a másikra első számú irányítóból és csapatkapitányból egy utolsó csere lettem. Teljesen elvesztettem magamban a hitet, és már nem voltam képes megfelelni az elvárásoknak. A mai napig emlékszem az asztalterítőre és a rá eső fényekre, mikor az akkori edző eljött hozzánk és közölte velem, hogy belőlem már nem lesz „A” csoportos játékos, és gyakorlatilag kirúgott a csapatból.

Nagy nehezen túltettem magam aztán ezen a törésen (legalábbis akkor azt hittem, hogy túl vagyok rajta), és találtam egy új célt: tizennyolc évesen, a felvételi jelentkezési határidő előtt nem sokkal eldöntöttem, hogy újságíró leszek.

Így kerültem Kaposvárra, ahol kommunikáció szakon végeztem. Az ott töltött időszak kicsit olyan volt, mintha egy biztonságos buborékban lebegnék, ugyanakkor az ott eltöltött idő egyben azt is megmutatta, hogy lehetséges a családi kalamajkáktól független entitásként létezni a világban. Talán ezért sem volt kérdés számomra, hogy a diploma megszerzése után nem haza, Pécsre, hanem Budapestre költöztem. Dolgoztam hotelben recepciósként, írtam cikkeket online magazinnak, és egy rövid ideig egy civil szervezet PR-osa is voltam. Az első fővárosi albérletem egy nyomasztóan sötét, VIII. kerületi földszinti lakás volt. Itt szakadt rám a főváros, a magány és minden lelki „trutyi”, amit az elmúlt huszonkét évben tudattalanul cipeltem magammal. Csak feküdtem a sötét szobában, bámultam a plafont, nem bírtam mozdulni, vagy akár a telefont felvenni, és csak annyit éreztem, hogy nincs semmi. Akkor még nem tudtam nevén nevezni, hogy mi történik velem és bennem, csak éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Elkezdtem utánajárni, hogy vajon mi lehet a baj velem, és mikor a neten kitöltöttem egy szorongást és depressziót mérő pszichológiai tesztet, azt az eredményt kaptam, hogy sürgősen forduljak szakemberhez.

A lehetőségek között kutatva egy pszichodráma csoportban kötöttem ki, amivel aztán egy meghatározó négyéves „utazás” vette kezdetét. Kéthetente szerdánként voltak az alkalmak, ahol a csoporttagok az őket foglalkoztató kérdésekkel játszottak. Egyszerű, hétköznapi helyzeteket néztünk meg, amelyek nyomán számtalan érzés és emlék bukott fel a múltból. Ezeken a történeteken keresztül egymást, és egymás által magunkat is láthattuk, és megismerhettük. Az én életemben így nyert értelmet az önismeret fogalma. Fokozatosan megértettem, hogyan béklyóznak meg a jelenemben a gyerekkoromban belém égett „parancsok”, hogy milyen ellentmondásos reakciókat váltanak ki belőlem a fontos és téttel teli helyzetekben a „csak maradj csendben, ne szólalj meg, nehogy baj legyen” típusú mondatok. Sorban jöttek elő azok az emlékek, amelyekről azt hittem, hogy már nincs jelentőségük, de rájöttem, hogy van, mert mégiscsak fájtak, de a pszichodrámán újra játszhattam, és a saját forgatókönyvem szerint zárhattam le őket. Innentől pedig már nem egy sötét masszaként nehezedtek rám ezek az emlékek és az azokkal járó, nehéz érzések: a felismerések biztonságérzetet adtak, és ez által, fokozatosan  visszaszereztem a kontrollt az életem felett.

A csoport segített abban is, hogy meg merjek pályázni egy állást egy kommunikációs ügynökségnél, ahol aztán hét éven keresztül dolgoztam. Sokat tanultam és fejlődtem itt, de éreztem, hogy másra vágyom, hogy ez a munka nem én vagyok, hanem sokkal inkább a teljesítménykényszerem megnyilvánulása.

Ahogyan közeledett a harmincadik születésnapom, az fogalmazódott meg bennem, hogy a terápiámnak egy picit a végére értem és jó lenne mozdulni, valami mást csinálni – úgy éreztem, szükségem van a csendre, s arra, hogy földrajzi értelemben is messze legyek a hétköznapjaimtól. Nem akartam semmi mással foglalkozni, csak azzal, hogy egyik lábamat tehessem a másik után. Elhatároztam, hogy útra kelek és végiggondolom, merre tovább – így esett a választásom, az El Camino nevű zarándokútra. Emlékszem, Az Út második felén a Meseta fennsíkon jártam éppen (ezt a szakaszt egyébként sokan csak átbuszozzák, mondván túl forró, poros és ingerszegény), amikor megfogalmazódott bennem, hogy tulajdonképpen mi is az én dolgom. Kicsit olyan volt, mintha a szél súgta volna meg – akkor és ott összeállt bennem egy nagyon erős bizonyossággá az érzés, hogy nekem a lelki nehézségekről és arról kell írnom, hogy igenis minden körülmény között lehetséges az, hogy jobban legyünk. És mintha egyben valamiféle alkut is kötöttem volna valakivel, éreztem, ha ennek a hívásnak megadom magam, akkor az én életem is rendben lesz.

Hát itt kezdődik a pszichoforyou.hu története, ami egy online pszichológiai magazin, és  pontosan az utazást követő egy évvel indult el a valóságban. Az üzenetünk egyszerű: mindig van megoldás – helyek, módszerek, lehetőségek, amelyek segítenek megtalálni saját magunkban a stabilitást, ami azt gondolom, az egyik legfontosabb célja ma az embernek egy olyan világban, ahol el sem képzelhető, milyen lesz az élet akár csak 20 év múlva.

Ezt a magazint nem egy multinacionális gépezet működteti, az írások belőlünk fakadnak, nem félünk beleengedni magunkat a cikkeinkbe. S mindezt azért tudom megtenni, mert az évek alatt megtanultam szégyenérzet nélkül beszélni az életemről és az érzéseimről – jó érzés nap mint nap látni, hogy ez másokra is hatással van. Rájöttem, hogy a hallgatással csak újabb tabukat kreálok magam körül, ekkor viszont semmi nem fog változni, csupán azokat a szenvedéstörténeteket írom tovább, amit az őseim is.

A változáshoz mozdulni kell. Amikor kicsit is úgy érzem, hogy a depresszió sötét falai közelednek felém, ezt a mantrát veszem elő, és bárhogyan is, de megmozdulok. Például költözök. Vagy sportolok. A kosárlabda jó ideje megint része az életemnek. De már másként. Több mint tíz évvel azután, hogy kirúgtak a profi utánpótláscsapatból egy ismerősöm hívott játszani egy hobbicsapatba. Akkor élből azt mondtam, hogy „rossz ötlet, béna vagyok, és már arra a kevésre se emlékszem, amit egykor tudtam”. A mai napig emlékszem a válaszra, ami így hangzott:  „Neked aztán jól megtanították, hogy a legjobbnak kell lenned.” Erre aztán nem lehetett mit felelni, elmentem, szeretettel fogadtak, s így lett a kosárlabda ismét része az életemnek, de már nem szomorúságot, hanem vegytiszta örömöt jelent. Az akkor kapott mondatot is viszem magammal mindenhova, vagy legalábbis a tanulságát: nem a legjobbnak kell lenni, hanem egyszerűen csak azt kell csinálni, arra kell menni, amit szeretsz. Ezt az irányt azóta is próbálom mindig követni.

Ami az apukámmal való viszonyt illeti, azt szoktam mondani, hogy megtaláltam vele a távolságot, magamban – és ezáltal a kapcsolatunkban – pedig a békémet. Megtanultam elfogadni és együtt élni azzal, hogy ez az apa-lánya kapcsolat már soha nem lesz olyan, amilyenre az a kislány, aki egykor voltam, vágyott, de ahogy egy számomra fontos ember fogalmazott: „lehet, hogy vannak üres zsákjaink, de azokat mindig meg lehet tölteni.” Anyukámon pedig azt látom, hogy a bennem végbemenő változások rá, és a kapcsolatunkra is hatottak – vele nemcsak az ideális távolságot, hanem a közelséget is megtaláltam.

Fotó: gálfisaci