Szabó Tamás

Huszonöt voltam, mikor Budapestre kerültem, s hirtelen nem értettem, mi történik velem. Én addig azt hittem, hogy egy „normális” családban nőttem fel, mire az derült ki, hogy semmi közöm a világhoz, nem találom a helyem, nem tudok kapcsolódni, beilleszkedni.

Egy konzervatív, református erdélyi családba születtem. Összesen negyvenegy első unokatestvérem van, vagyis pont elegen voltunk ahhoz, hogy egy olyan zárt rendszert alkossunk, amelybe a világnak egyáltalán nem szükséges beférkőznie. Semmi mást nem ismertem; ők voltak a legjobb barátaim, együtt jártunk táborokba, kirándulni, sőt, még saját focicsapatunk is volt.Vasárnaponként első sorban ültünk a templomban, kívülről fújtuk az énekeket, majd egy dicsőítő együttest is alapítottunk. És nem volt ez másképp akkor sem, mikor már Kolozsvárra jártam a Színművészeti Egyetemre, mert még ott is A Család vett körül.

Három év telt el azzal, hogy feldolgozzam a történetem. Eldöntöttem, hogy mindennel és mindenkivel újraismerkedek.Rengeteget beszélgettem a testvéreimmel, majd a szüleimmel is. Ragaszkodtam ahhoz, hogy mindenki mondja el, neki mi volt a jó és a mi a rossz. Nagyon kemény körök voltak, de nekem a feldolgozás nem ment volna enélkül, mert a szavakba öntött érzelmek többé nem tudtak belülről fertőzni. És mindez elsősorban nem a vádaskodásról szólt, nem arról, hogy csak annyit mondjunk, „Anya és Apa, ti valamit nagyon elrontottatok”, hanem arról is, hogy feltárjuk a jót, amit tőlük kaptunk – édesapám nyugalmát, édesanyám emberismeretét és empátiáját, vagy például a zenét és a gyerekekkel való foglalkozás szeretetét (mindketten egy-egy árvaház vezetői Erdélyben) – míg végül ki tudtam mondani, hogy ami én vagyok, azok ti vagytok, és ez így teljesen rendben van, ennek én nagyon örülök.

S persze lépnem is kellett. Ki a buborékból.És akkor feltettem a kérdést, hogy mik azok a dolgok, amik örömet okoznak nekem, a válasz pedig az éneklés, a zene és a tánc volt. Ezek akkor már vagy tíz éve hiányoztak az életemből, így aztán szépen visszahoztam őket, és ma már gyerekeknek is tanítom.

A gyerekekkel való interaktivitás is hiányzott nekem. Olyan foglalkozásokat találtunk ki, ahová bevisszük a hangszereket, dobolunk, táncolunk, megállunk a csodaréten, megnézzük, milyen állattal találkozunk és azt el is játsszuk. S mindebben ott van a zene, a mozgás, miközben megpróbálunk zenei frázisokra levegőt venni, csak az egyes hangszerekre figyelni és azokkal együtt folyni.

Nagyon sokat tanulok tőlük. Amikor megérzik, hogy én az ő cinkostársuk vagyok, megnyílnak, és olyan kreativitás szabadul fel bennük, amitől sokszor leesik az állam. S azt látom, hogy a gyerekeknek nagyon hiányzik, hogy férfiakkal legyenek. A férfiaknak pedig amúgy is kell mindig valami „játék” – vagy az autó, vagy a foci, vagy a kütyük – itt pedig nagyon „le lehet menni gyerekbe”, de ez egy olyan felszabadulást ad, hogy a foglalkozások végén könnyedén fel tudok állni és azt tudom mondani, hogy én akkor most kihancúroztam magam, nekem már nem hiányzik, hogy elmenjünk focimeccset nézni, viszont maradt időm a kedvesemre, egy jó koncertre, előadásra, vagy mondjuk arra, hogy főzzünk egyet.

Vagyis én egyáltalán nem érzem férfiatlannak, ha gyerekekkel foglalkozom. Sőt, nagyon jó dolog férfiként gyerekekkel játszani.

Mindemellett én magam is zenélek, lett két együttesem, szövegeket írok, mely utóbbi egyben terápia is számomra. Változatlanul azon dolgozom, hogy mindig legyen valaki, akivel tudok beszélgetni, mert nagyon fontos, hogy soha ne ragadjak benn a saját fejemben, hogy ki tudjam mondani a dolgokat.

És persze tudom, hogy a döntéseimben, a választásaimban akarva-akaratlanul mindig is ott lesz a családom. Ugyanakkor abban hiszek, hogy az ember csak akkor lesz képes a változásra, arra, hogy megtörje a „hetedíziglen” hozott mintákat, ha szembenéz azzal, ahonnan jött, megérti és elfogadja azt, majd megtalálja az eszközöket, melyek segítségével megtanulja kezelni is őket.

 

Fotó: AgiSzaboPhotography