Szekeres Pál

Gyerekkoromban volt egy kb. egy méter hosszú sárga színű matchbox autópálya sínem, s mi azzal a sárga sínnel vívtunk egymással. Két sportág érdekelt, a kerékpározás és a vívás. A házzal szemben, ahol Rákospalotán éltünk, lakott egy híres vívó, Simonffy Tóth Ágnes aki kitett egy plakátot, hogy az Újpesti Dózsa Vívó Szakosztálya felvételt hirdet. Így mentem el 1976. február 14-én az Eötvös utcai edzőtermükbe. Ki tudja, ha nem ott lakunk, lehet soha nem találkozom ezzel a hirdetéssel…

Én úgy gondolom, hogy olyan voltam, mint a korosztályom többi tagja. Szerettem bulizni járni, sokat lógtam a barátaimmal, de nagyon céltudatos is voltam, egyszerre két iskolát végeztem, besegítettem a szüleim vállalkozásába, miközben válogatott vívó lettem.

A napokban nyitottam ki egy cipősdobozt, amiben az érmeim vannak, s abban találtam rá a ’87-es világbajnoki bronzérmünkre Lausanne-ból. Emlékszem, csalódottak voltunk, s utána egy évvel később is, mikor a szöuli olimpián szintén csak a harmadik helyezést értük el. Azok az idők annyira aranycentrikusak voltak, hogy a szöuli bronznál például nem volt kamera sem, nem készült róla felvétel… És az az igazság, hogy egyedül az aranyérmeknek nincs történetük, így aztán én azért szerettem nyerni, hogy ne kelljen magyarázni, miért kaptunk ki.

Körülbelül 2000-ig láttam a jövőmet, úgy gondoltam, hogy harminchat éves koromig fogok vívni, időközben elindítok egy turizmussal kapcsolatos vállalkozást, amit majd továbbviszek, ha abbahagytam a sportot.

1991-ben Bonnból, egy világkupa versenyről tartottunk hazafelé, mikor a sofőr egy forgalmi helyzetet túlreagált, és a kisbuszunk felborult. Mi kiestünk az ablakon, én pedig vélhetően már a buszban olyan sérülést szenvedtem, minek következtében eltört a gerincem. Helikopterrel szállítottak kórházba, megműtöttek, majd hét hónap rehabilitáció következett.

Én akkor ott Németországban azt mondtam magamnak, hogy egy évet adok, s ha ez nem megy, véget vetek az életemnek. Aztán egy olyan helyzetbe kerültem, hogy azt vettem észre, figyelnek rám az emberek, és megtalálnak ügyek, amiket képviselhetek. Hazaérkezésem után tagja lettem a Magyar Mozgáskorlátozottak Sportszövetsége elnökségének, ’92-ben pedig már az alelnöke voltam. Elkezdtem tiszta erőből sportolni, megnyertem egy EB-t, ’92-ben Barcelonában a paralimpiát, ’96-ban Atlantában pedig tőr- és kardvívásban is aranyat szereztem. Gyakorlatilag ez volt az én szakmai csúcsom. A balesetem után fejeztem be a Testnevelési Egyetemet, majd megszereztem még egy diplomát a Külkereskedelmi Főiskolán. Elkezdtem dolgozni a versenyszférában, ifjú házas voltam, s egyre gyakrabban fogalmaztam meg karakteres véleményeket a sorstársaim magyarországi helyzetéről. És ekkor felfedezett a közélet. 1998 őszétől kezdve, lassan két évtizede, dolgozom a közigazgatásban, jelenleg a fogyatékos emberek társadalmi integrációjáért felelek. A misszióm ugyanaz, mint a kezdetekkor; azt szeretném, hogy az országunk élhetőbb, befogadóbb legyen, és a fogyatékos emberek sokkal több lehetőséget kapjanak. Ne számítson az csodabogárságnak, ha valaki fogyatékosként családot vállal, ha nyaralni megy, ha sportol, és a megváltozott munkaképességű embereknek legyen lehetőségük munkát vállalni. Sajnos a Vasfüggöny mögött töltött néhány évtizedes szegregáció nem tett jót ennek az ügynek. Generációk nőttek úgy fel, hogy nem volt a környezetükben, a kisebb közösségekben fogyatékos ember, így aztán abszolút nem is tudnak ezzel mit kezdeni.

Ugyanakkor nem tartom magam szakbarbárnak. Tulajdonképpen még mindig nem tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek! Jelen pillanatban miniszteri biztosként ütközőpont vagyok a közigazgatás, a politika és a civilek között, miközben mindig igyekszem önmagamat adni. Vannak szerepeim, mint például férj, apa, barát, ellenfél a páston, nemzetközi szövetség elnöke, de én próbálok nem belebújni ezekbe, hanem az maradni, aki vagyok. Sokszor tapasztalom, hogy a közigazgatásnak túl civil, a civileknek pedig túlságosan bürokrata vagyok. Ez azonban nem számít! Sokkal fontosabb számomra az, hogy az öt, tíz, tizenöt, vagy húsz évvel ezelőtti önmagammal is bármikor szembesíthető legyek, hogy soha ne mondjak vagy tegyek mást, mint amit az általam fontosnak tartott alapelvek és értékek mentén gondolok.

Én nem feltétlenül akarok mindig mindenhol ott lenni, ahol épp vagyok. Amint a dolgok nem az általam is elfogadott irányba haladnának, és nem tudok rajta változtatni akkor képes vagyok váltani.

Számomra a család a legfontosabb az életben. Ha én anno nem a családalapítást választom, akkor most valószínűleg sokkal menőbb autóm lenne, és egy kevésbé felelősségteljes életem. Ehelyett ott van a családom, ott vannak a gyerekeim, akikben ki tudok teljesedni. Örülök a sikereiknek, szeretem terelgetni őket, és csodálatos az a feltétel nélküli szeretet, amit mi adni tudunk egymásnak. S ha ma elmegyek valahová, teljesen mindegy, hogy milyen autóval érkezem, mert ahogy azt a barátaim mondták, én akkor is Szekeres Pali vagyok, míg ha valaki egy Ferrarival érkezik, lehet, hogy csak a „ferraris csávó” lesz…

Fotó: Zsolnai Péter