Szél Kata

„Tavaly augusztusban kezdődött és hónapokig nem tudtam, hogy mi ez. Először csak furcsa, szédelgős érzés volt, amit a kialvatlanságra fogtam. Aztán októberben le kellett állnom az autóval az út mentén, mert azt éreztem, hogy a vízszintes horizont nem vízszintes és nem találom a balanszot a fejemben. Decemberben egy étteremben tört rám, majd februárban olyan erős érzelmi töltettel, sírás és kedvetlenség kíséretében, hogy a teljes tehetetlenségérzet állapotát is megtapasztaltam. Az utolsó csepp a pohárban egy rosszul sikerült márciusi kirándulás volt. Hazaérkezésem után táppénzre mentem és anyukámhoz költöztem. Onnantól kezdve két hét nihilt éltem át: ébredés után már kezdődött, az ajtón sem voltam képes kilépni, elvesztettem az uralmat a testem, a lelkem, az életem és a kapcsolataim fölött is.
Először pszichiáterhez fordultam, viszont gyógyszert nem voltam hajlandó bevenni. Abban hittem, hogy ennek az egésznek lelki oka van és azt kell megtalálnom. A nyugtató nem megoldás. Májusban, az utolsó pánikrohamom után viszont feladtam: kértem egy Xanaxot, betettem a táskámba és eldöntöttem, ha újra jön, beveszem. Azt éreztem, hogy küzdök, mint muslica a szélben és semmi értelme, mert ugyanúgy utolér…
Végül nem lett rá szükségem!
Saját felelősségemre mentem el egy ún. stresszoldó coaching kezelésre, amely a negatív vagy traumaként megélt emlékek által okozott elakadásokat és feldolgozatlan érzelmeket oldja fel. Összesen hét kezelésen vettem részt, s eleinte egyáltalán nem hittem benne, aztán amikor térden állva sírtam, olyan érzelmektől áthatva, amelyekről korábban fogalmam sem volt, vagy legalábbis tudatosan nem éltem meg őket, akkor már tudtam, hogy a testem emlékszik és rátaláltam a betegségem gyökérokaira. Két hónap eltelteltével már újra tudtam vezetni!
Ez a betegség sajnos tipikusan olyan, amiről az ember nem beszél.
Nem olyan dolog, mint egy tüszős mandulagyulladás, amire azt mondhatjuk, hogy elkaptuk valakitől! Itt nincs szervi ok és kevésbé kontrollálható, mint egy átlagos megbetegedés testi tünetei.
A társadalom pedig az ideális embert szereti: aki szép, sok pénze, szép családja, jó munkája van és még egészséges is… Ráadásul sokkal nagyobb kontrollt vár el a lelki dolgainkkal kapcsolatosan! Sőt! sokan el sem ismerik, hogy egy fizikai szinten megnyilvánuló betegségnek ugyanolyan lelki okai lehetnek, mint egy lelki szinten történő elcsúszásnak…
Így aztán sokkal szégyenletesebb egy ilyen problémával küzdeni és félünk, ha ez kiderül, mások céltábláivá válunk.
Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy amint elkezdtem erről beszélni, rengetegen „vallották” be, hogy ők is éltek már át ilyen élményeket, vagy jelen pillanatban is küzdenek azokkal…
Én bevállaltam, hogy márpedig ez van és kapuk nyíltak ki!
Mióta mindezeket megtapasztaltam, másként látom az embereket. Sokkal komplexebben!
Úgy érzem magam, mint a népmesehős, akinek útra kellett kelnie és most ezt a sors által kijelölt utat járja… Eredetileg pszichológus végzettségem van, s bár e módszer alapvetően nem a pánikbetegség „gyógymódjaként” definiálható (ma még terápiának sem nevezik), én megtanultam, hogy segíthessek másoknak is. Egyrészt szeretnék tenni azokért, akik hasonló problémákkal küzdenek, másrészt jó lenne formálni a pánikbetegség közösség általi megítélésén is…”

Szólj hozzá!