Szeretetbuborékban az emberekkel, avagy gondolatok a lelki egészségről

Huszonkét hónappal ezelőtt épp a Pusztaszeri úton vezettem, amikor egyszer csak ott termett a gondolataim között a döntés, felmondok. Évek teltek el abban a tudatban, hogy nem vagyok a helyemen, de hol megvigasztaltam magam, hogy de mennyi sok előnnyel jár egy biztos állás, hol kifogásokba kapaszkodtam, hogy már késő és úgysem értek semmi máshoz. A dolgok aztán úgy alakultak, hogy a munkahelyi helyzet napról napra vált vállalhatatlanná, így a szokásos érveim erejüket vesztve egy szép napon meglengették a fehér zászlót. Ráadásul, támadásba lendült egy igen erős ellenérv is, amely azt mondta, „ha most nem lépsz, újabb négy-öt éves rabszolgaságot vállalsz, amit már nem biztos, hogy betegségek nélkül fogsz megúszni”… Mert bár nem vagyok sem pszichológus, sem orvos, de tudom, tapasztalom, minden fizikai tünet, betegség eredője belülről, a lelkünkből fakad.

Talán a diszkomfort érzése a legelső jel. A pályaválasztással kapcsolatos egyik ilyen tiltakozó belső hang, amit sikeresen elnémítottam, az első munkahelyemhez kötődik. Egyrészt tudtam, hogy nem szeretnék az államigazgatás egyik kis fogaskereke lenni, másrészt az intézmény neve hallatán is éreztem, nincs ott semmi, ami engem érdekelne. És mégis igent mondtam. Hogy miért? Mert már illett kirepülni a családi fészekből, illett önállóvá válni és ha már azt mondták, hogy felvennének, mint pályakezdőt, illett megtiszteltetésnek venni és elfogadni. Nos, igen. Ilyen minták dolgoztak bennem: mit illik és mit nem illik. Akkor még nem tudtam, hogy a berögzült üzemmódom, vagyis a vélt, vagy valós elvárások mentén élt élet, egy óriási tévedés, és az a kis hang (ami az évek alatt egyre csak halkult) kellene, hogy legyen az igazi iránytű, az igazodási pont a választásaimban.

Amikor nemet mondtam arra az élethelyzetre, ahová az elvárásoknak való megfelelés vitt, még csak annyit tudtam a „kis belső hangról”, hogy mi az, amit nem akar. Ahhoz, hogy jobban megismerjem őt, egy izgalmas utazásra indultam. Azt vettem a fejembe, hogy ahány embert csak lehet, megkérdezek arról, hogy ő kapcsolódik-e a saját iránytűjéhez, s ha igen, hogyan. Más szóval, ki, milyen motiváció mentén halad, amikor ebben az életnek nevezett útvesztőben igyekszik eligazodni. Azóta több mint száz történet született meg, és beigazolódott, amit vártam. Ugyanis minden egyes ember tükröt tart elém. S hogy mit látok? Például ilyeneket:

  • jé! ez én vagyok!
  • jé! itt én is voltam!
  • hű, ő egy példakép!
  • légy hálás az életedért!
  • első pillantásra mást, talán kevesebbet gondoltam volna róla..
  • ha elsétál mellettem az utcán, észre sem veszem…
  • ó, így is lehet?

Jelenlétre, empátiára, tiszta figyelemre tanítanak ezek a találkozások, aminek a következménye kivétel nélkül mindig egy szeretetbuborék, amiben vagyok én és „az ember”-em. Ebben a buborékban ott van a „hát te ki vagy?” őszinte öröme, a másik ítéletmentes befogadása, valamint az összes ráismerésem, ami a találkozásból születik. S arra törekszem, hogy mindazt, amit ebben a buborékban megélek, abba a néhányezer karakterbe sűrítve át tudjam adni, meg tudjam mutatni.

Mindemellett számos történet igazolja vissza azt a feltételezésemet, hogy az EGÉSZség ott kezdődik, amikor rá merjük bízni magunkat a megérzéseinkre, s ha kell, a mások szemében irracionálisnak tűnő döntéseket is meghozzuk.

„Aztán egy nyirkos, esős reggelen, munkába menet megéreztem, hogy nem a saját életemet élem és szinte fuldokolni kezdtem ettől a tapasztalástól, hogy bár elindulok reggelente az autóval, de nem tudom, hogy miért teszem mindezt. Megálltam egy útszéli büfékocsi mellett, letekertem a kocsi ablakát, hogy egy kis levegőhöz jussak, s meghallottam, hogy az Anna and the Barbies a Márti dalát énekli a rádióban: „Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni…” . És akkor tudtam, hogy soha többé nem akarom, hogy amivel a napom nagy részét töltöm, annak az eredménye kifejezhető legyen egy exceltáblázat sorában, célja pedig a költségvetési lyuk foltozása legyen,  s ez a helyzet csak arra volt jó, hogy abbahagyjam a „félést” és végre megtaláljam a saját utam.” – mesélte Kucsinka Gabi.

Barna Berni, író pedig a belső magunkhoz való kapcsolódás képével fejezte ki gyönyörűszépen mindezt:  „Mindig attól félünk, hogy mi lesz. (…) Folyamatosan elkábítjuk magunkat a világgal, a történésekkel, az érzelmeinkkel, a traumáinkkal, a hitrendszerekkel, a katasztrofálisan nehéz sorsunkkal, de ez mind csak hit, illúzió. És ráadásul erre fordítjuk a legtöbb energiát ahelyett, hogy megélnénk az élet valóságos pillanatait. Egyetlenegy dolognak van köze a valósághoz és az mindig a szeretet. Amikor valami történik és te azt sejtszinten éled meg. Olyankor a kis belső mag mindig felsóhajt, mert az az érzés az övé, tőle jön.”

Amikor elindultam ezen az úton, „az ember” útján, azt a kis belső hangot követtem. Még ma sem tudom, hogy hová akar vezetni, lehet, hogy nincs is végcél, de egy biztos: jól vagyok. Nincs kétségem afelől, hogy van-e értelme a munkámnak, teszem a dolgom, „az ember” pedig visz magával… Nemcsak az interjúalanyok, hanem maga a projekt is. S ha engedem (vagyis elengedem a kreált koncepcióimat, jövőképeimet), formál, alakít és tanít. Óriási hozzájárulás mindez az én lelki jóllétemhez!

Ma a lelki egészség világnapja van és bízom abban, hogy a 2016. június 9-e óta itt megjelent száznál is több történettel azember.hu is hozzájárult egy picikét ahhoz, hogy ezek tükrében magunkra ismerjünk, válaszokat kapjunk, inspirációhoz jussunk és meglássuk azt, hogy nem érdemes elszigetelődni, hanem nyitni kell egymás felé, mert bár mindannyian mások, mégis egyformák vagyunk.

gálfisaci

 

Fotó: shutterstock