Szigeti Csilla

Gyerekkoromban négy évig éltünk Madridban, ahol édesapám a konzulátuson dolgozott. Ez mind a mai napig életem egyik meghatározó élménye, nagyon jól éreztem ott magam, kint születtek az ikerpár testvéreim, a spanyol pedig az anyanyelvemmé vált. 1974-ben jöttünk haza, úttörővé avattak és éltem az iskolások életét. A gimnáziumban azonban már rebellis voltam, nem bírtam a kötöttségeket, nem voltam jó tanuló, és mindig azt hallottam, hogy „okos vagy, csak lusta”. Érettségi után két évig jártam a külkereskedelmi főiskolára, aztán egyszer csak azt mondtam, hogy nekem ehhez semmi közöm, és otthagytam.

Akkoriban ment a mozikban az Egészséges erotika, ami nekem annyira tetszett, hogy azt gondoltam, bár nem tudom, mi az a filmezés, de én ezt szeretném csinálni. Elmentem pénztáros gyakornoknak a Filmgyárba. Nem sokáig bírtam a pénzezést, de szerencsémre Tímár Péter mellé kerülhettem, aki rögtön látta, hogy engem a film készítés érdekel, és azt mondta, legyek az asszisztense.

Huszonnégy voltam, amikor mint tolmács, Enyedi Ildikóval kijutottam Kubába. Szinte azonnal szerelembe estem egy kubai gyártásvezetővel, aki miatt nem sokkal ezután újra kiutaztam, és megszületett Tímár Péter, Hagyjátok Robinsont! c. játékfilmje, melynek én voltam a magyar, Rubén pedig a kubai rendezőasszisztense. Az utómunkák után már nem jöttem haza, írtam a szüleimnek egy faxot, „Férjhez mentem. Stop. Majd jövök. Stop.” Később hazaköltöztünk, két lányunk született, és úgy éreztük ez egy olyan szerelem, ami az életünk végéig ki fog tartani. Míg otthon voltam a lányokkal, a férjem egy kéttannyelvű gimnáziumban tanított, de végül nem tudott beilleszkedni a magyar életformába. Nem értette például, hogy miért kell előbb telefonálni, ha meg szeretnénk valakit látogatni, mikor ő ahhoz volt szokva, hogy egy üveg rummal elindul, és becsenget a barátaihoz. Talajvesztettsége alkoholizmusba fulladt, én pedig elváltam. Már ekkor néhányan azt mondták, bátorság két kislánnyal az egyedül maradást választani.

Akkoriban sok olyan filmben dolgoztam, jellemzően amerikai bérmunkákban, amiket nem szerettem. Tudtam, hogy ez egy kényszerpálya, mert fel kell nevelnem a lányokat, de miután felnőttek, azt mondtam, hogy innentől csak azt a munkát fogom elvállalni, ami nekem jó, ami örömöt okoz.

Újra Kubában találtam magam, ahol Jancsó Nyika operatőrrel forgattunk dokumentumfilmeket. Ezek a filmek a bennfentesek ismeretével, viszont a külső szem rálátásával készültek. A kubaiak egy olyan belső körbe engedtek be, ahová, ha nem éltem volna Kubában, és nem beszéltem volna a kubai szlenget, akkor sosem. Én pedig tényleg a jót, a bennük élő életörömöt, az életigenlést és a mának élni tudást akartam róluk megmutatni, mert ők sokkal kevesebbet gondolkodnak a jövőn (hiszen nincs is miről), és ez nekem tetszett, mert azt hiszem, hogy alapvetően én is mindig ilyen voltam.

Az öntörvényű szó pejoratív, de mióta élek, az vagyok. Valahogy mindig arra mentem, amerre én akartam. Ez aztán sok konfliktust is hoz, de tudom, hogy a belső hangom jó válaszokat ad, így akkor is azt követem, ha az irracionálisnak tűnik.

És ez az egész Madridba költözés is egy ilyesmi döntés volt!

Két szomorú előzménye van, az egyik a férjem, a másik pedig az öcsém halála. Három évvel ezelőtt két hónap kóma után ment el a negyvenkét éves öcsém… Végig mellette voltam a két hónap alatt, s akkor bennem minden megváltozott. És nem feltétlenül azért, mert elment, ugyanis azt gondolom, hogy ez az ő döntése volt, amit a kóma második hónapjától kezdve megtanultam tiszteletben tartani. Láttam egy negyvenkét éves embert elmenni, akit én csecsemőként is ismertem, s onnantól a „majd” kiesett a szótáramból. Az egyik ilyen tervem, amit mindig csak halogattam, a Madridba költözés volt.

Tavaly májusban találtam meg a lakást, amiben most is élek, és úgy készültem, hogy bármi történik, szeptembertől kibérlem. Júliusban azonban jött egy váratlan madridi filmfelkérés, és kiköltöztem.

A spanyol filmnek hihetetlen sikere van! Ráadásul nagyon érdekes, hogy az egész alkotásnak visszatérő jelmondata a „Megcsináljuk, és majd meglátjuk!”… Egy évet adtam Madridnak, hogy kiderüljön, működik-e, és úgy tűnik, működik. A munkáim szerint ingázom a két város között, Budapesten itthon, Madridban otthon vagyok (és fordítva).

Hát ez a sztorim! Semmi érdekeset nem látok benne, amellett, hogy mindig azt csináltam, amit én akartam. Számomra a jó élet, a szabad élet, amikor szabadon dönthetek. A baj talán az hogy eleve félünk a félelemtől. Most, hogy ötvenegy évesen, szerencsét próbálva egy másik országban megléptem ezt a költözést, sokan megnyíltak, és elmesélték a saját sztorijukat, azzal, hogy hozzátették, „de”… Én azt látom, hogy hinni kell magunkban, bátran merni lépni, és az égiek segítenek, ha látják, érdemesek vagyunk a segítségükre. És persze elfogadom azt is, amikor valóban gátak állnak a változtatás útjában…

Fotó: Zsolnai Péter