Sziládi Hedvig Andrea

„Egy nagy pedagógusdinasztia sarjaként születtem, aztán lettem szertornász, akinek impulzív természetét a sport koncentrációra és fegyelemre tanította, s mindeközben észrevétlenül lettem tanító, aki az őseihez hasonlóan állandóan az újítás küldetéstudatával próbálja tenni a dolgát. A képlet a coaching-gal állt össze és elsőként lettem Magyarországon pedagógusként gyermekcoach.
Szüntelenül hajt az, hogy érdemes maradjak erre a hivatásra, mert szüleim példáján látom, akiknek a véleménye még húsz év elteltével is számít a tanítványaik életében, hogy ennek a tétje nagy: a gyerek jövője.
Sajnos úgy élünk, hogy evidenciának tekintjük azt, ami jó. Amíg van tiszta vizünk, észre sem vesszük, ez az élet természetes velejárója, ha azonban nincs, pillanatok alatt romlik az életminőségünk és csak e körül forog minden gondolatunk. Így van ez a gyermekeink pozitív tulajdonságaival is! Sokszor észrevétlenül elsiklunk felettük, nem értékeljük őket megfelelően, de ha valami probléma akad, akkor azt azon nyomban meg akarjuk oldani. Az esetek többségében a gyermek helyett…
A munkám során a gyermekeknek (és a szüleiknek) is fontos rámutatnom, hogy a kiindulópont sohasem a gyengéjük, hanem az erősségük és annak feltérképezése, az hogy amiben jók, abban milyen eszközökkel működnek. Ennek ismeretében lesznek képesek ugyanis arra, hogy a másságukat előnyükre fordítsák.
Tegyük fel, hogy egy kisiskolás nem teljesít jól matematikából, vagy nem képes úgy olvasni, mint a társai, de úgy kommunikál, mint más senki, vagy olyan nyitottsága van a világra mint senki másnak, vagy egyszerűen csak úgy szeret, mint ahogy kevesen. Ezek nem értékek? Ezek nem olyan kiemelkedő értékek, mint a matematika vagy az olvasás kiváló ismerete? És ha ez a gyermek egyszer megtalálja a helyét a világban, akkor nem adhat ezekkel a saját értékekkel százszor többet, mint egy száz százalékos matematika dolgozattal? Igen, lehet hogy belőle nem matematikus lesz, de mi az osztályban ugyanúgy megtapsoljuk azt a hármas dolgozatot írót is, aki ezzel az eredményével túlteljesítette önmagát, mert átlépte a saját korlátait. Hiszünk benne, értékeljük az erőfeszítéseit.
És tudni kell jól dicsérni is. Az „ügyes vagy” önmagában semmit sem jelent. A cselekedetét kell dicsérni, amiben jól működött, ahhoz, hogy megfelelő énképe alakuljon ki.
Rendszeresen alkalmazom a „szeretetzuhany” módszerét is. Ha valaki “rosszul” viselkedik, nem megszidjuk, hanem leülünk és a többiek felsorolják, hogy mik az adott gyermek jó tulajdonságai. Varázsereje van ennek. A „rossz gyerek” teljesen átszellemül és megérti, hogy mennyi minden van benne, amitől ő jobb és több tud lenni. Amikor megszületik benne a „jó vagyok, szerethető vagyok, fontos vagyok” érzése, egy olyan lelkesedés tud elindulni benne bármi és minden iránt, amely puszta szorgalommal soha el nem érhető… Ez nem a „kell”, hanem a „megtehetem” érzése és ereje.
Azt tapasztalom, hogy rengeteg lelkifurdalás van a szülőkben és félnek, hogy a gyermekük majd hiányt szenved valamiben, ha hibáznak. A jó hír az, hogy nem fognak. Egyet szoktam tanácsolni: ne tegyenek olyat, amit másnap nem szívesen olvasnának vissza az újságokban. Egyébként bármi beleférhet. Sőt! Azt is meg kell tanulnia a gyermeknek, hogy hogyan tolerálja, ha az anyukájának mondjuk rossz napja van. Hogyan is fogja bárki rossz napját tolerálni később, ha az édesanyjáét nem tudta?! Hogyan fog majd felelősséget vállalni a saját családjáért, ha nem engedtem meg magamnak, hogy betegen a kanapén feküdjek és kérjek a gyermekemtől egy csésze teát?! Tanítsuk meg nekik, hogy miként figyelhetnek ők is a körülöttük élőkre és vegyék észre, hogy másoknak is lehetnek, sőt, vannak igényei.
Egyszer régen tehetetlenségemben rácsaptam egy osztályra az ajtót és kivonultam. Amint kint voltam már tudtam, hogy elhibáztam. Most mit fogok csinálni, ebből jól nem jövök ki… Pár perc múlva visszamentem és azt mondtam, most akkor azt tanuljuk meg, hogy hogyan kell visszamennünk valahova, ahol valamin megsértődtünk.
Én ezt nem jól, hanem hitelesen akarom csinálni.
Sorsok dőlhetnek el azon, hogy egy pedagógus mennyire inspirál, vagy mennyire húz vissza. És biztos vagyok benne, hiszen látom, hogy sokan mások is feltették erre az életüket és hozzám hasonlóan állnak ehhez a hivatáshoz. Ők a csendes hangok, akik teszik a dolgukat és örülök, ha most egy kicsit az ő hangjukat is hallathatom.
Szabók vagyunk, akik kabátokat varrunk a gyermekeknek. Méretre igazítjuk azokat, ha kell, idővel kiengedünk, vagy beveszünk és ha úgy alakul, megválunk attól ami már nem jó és újat készítünk.”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.