Szkotniczky Péter

“Az érettségi után nem tanultam egyből tovább, hanem adatrögzítőként kezdtem el dolgozni. Megtanultam tördelni, így aztán voltam laptördelő grafikus, főszerkesztő egy kiadónál, majd weboldalakat is készítettem. Nyolc éven keresztül volt egy fix állásom, s csak emellett kezdtem el tubatanár és kamaraművész szakon egyetemre járni. Azt vettem észre magamon, hogy nem voltam a világ legjobb tubása, és ezzel az érzéssel legalább egy éven keresztül be is zárkóztam. Ha meghallgattam valaki jobbat, akkor csupán csak irigységet és féltékenységet éreztem, amiből következően persze nem is igazán fejlődtem. Nem véletlen, hogy a diplomamunkámat a hangszeres fejlődést befolyásoló lelki tényezőkről írtam, mert mikor rájöttem, hogy a nálam jobbak nem „ellenségek”, hanem akár a segítőim is lehetnek, s ez kizárólag az én választásom, az én fejlődésem is nagyot ugrott. A témavezetőm meg is kérdezte, hogy mi lenne, ha azzal is foglalkoznék, hogy a zene milyen hatással van az emberek lelkére. Ezen az úton elindulva végül másoddiplomát szereztem zeneterapeuta szakon is.
Ugyanakkor hiába váltam terapeutává papíron, sokáig nem éreztem késznek magam arra, hogy másokon segítsek. Azt éreztem, amíg a saját életem nincsen rendben, addig én magam sem lehetek hiteles segítő. Először is az segített, hogy rátaláltam egy olyan társra, aki mindenben támogat és akihez mosolyogva tudok hazamenni, másrészt rendbe kellett tennem a saját önértékelésemet is. Aztán amikor úgy éreztem, hogy készen állok, megpróbáltam a biztonsági játékot játszani és megtartottam a „fő” állásom is. Aztán az élet elkezdett szépen pofozni és fel kellett ismernem, hogy nem fogom tudni hitelesen képviselni azt, hogy igenis vannak helyzetek, amikor be kell fektetni az energiát, sőt, akár a fájdalmat és a szenvedést is vállalni kell, ha én magam sem vagyok képes ezt megtenni. Ugranom kellett a semmibe. De pontosan emiatt tudom átérezni mások félelmeit a változástól, mert megtapasztaltam, milyen egy olyan helyzetben lenni, amikor azt gondolom valamiről, hogy az bármennyire is rossz, de legalább ismerős, abban otthon vagyok, így nem változtatok. Kilépni az ismeretlenbe félelmetes, mert nem tudjuk, hogy mi vár és ehhez kell egy olyan belső biztonság, amikor tudod magadról, hogy történhet bármi, meg fogom állni a helyem, mert olyan nincs, hogy valamit ne lehessen megoldani.
Az első időszak nagyon nehéz volt! Igazából mondták akkor, és igaz is lett, hogy legalább három év kell, míg elindul egy vállalkozás és esetemben kialakul egy ügyfélkör.
Ma már úgy élem az életemet, hogy tudom, a történéseknek van céljuk és értelmük, amiből tanulni tudok. Persze ezt nehéz felismerni, amikor éppen valami rossz történik, de aztán, ha például arra gondolok, hogy most nem ülnék itt és mesélhetnék neked magamról, ha akkor nem hagyom ott a munkahelyemet, akkor már egy következő krízist is könnyebb elviselni.
Egyébként a lelkünk mindig jelez. Az már csak rajtunk múlik, hogy milyen erős jelzésekre van szükségünk, de az biztos, hogy a zene tud ébresztgetni. Érzéseket, képeket hoz fel egy olyan tudatállapotban, amit az éber álmodáshoz tudnék hasonlítani, s azt mozgatja meg, ami amúgy is ott van az emberben. Azt gondolom, hogy az érzelmeink irányítják a viselkedésünket, s bármiféle változás ezen érzelmek felismeréséből tud elindulni.
Én magam hívő ember vagyok, de sok időbe telt, mire kialakult az az istenképem, amivel meg vagyok békélve legbelül is.
Úgy képzelem, hogy azért vagyunk itt ebben a világban, hogy olyan életet tudjunk élni, amiben jobbak, többek leszünk, s ha meghalunk, jobbként és többként távozva jutunk el Hozzá. Hiszem azt, hogy halálunk után valami nagyon jó helyen leszünk és csak rajtunk múlik, hogy milyen lélekkel érkezünk oda.
Az az Isten, akiben én hiszek, senkinek sem ad utakat, vagy életcélokat, inkább lehetőségeket, hogy mi magunk megtaláljuk azt.. Ő „csak” szeret. Mint egy szülő! A (jól szerető) szülő sem azt mondja, hogy én akkor leszek boldog, ha te majd elvégzed az orvosi egyetemet, hanem „csak” szeret és örömét leli abban, ha a gyereke megtalálja a saját útját, amelyen boldognak érzi magát. Ha pedig egy szülő (jól) szeret, akkor miért is büntetné a gyerekét? …” (Szkotniczky Péter, zene-, család- és párterapeuta)

Fotó: AgiSzaboPhotography

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.