A titokzatos Madame Fregoli

Kurucz Adrienn, a Hölgyvilág volt újságírója, a Madame Fregoli blog szerzője az életéről mesél, melynek játszótere a család és a tárcái.

Madame Fregoli

Hogy kicsoda Fregoli? (És ki vagyok én?) Egy ízig-vérig pesti nő, aki bár nagyon is a jelenben él, de imád a múltban kurkászni, szenvedélyesen szereti a szépet, rajong a könyvekért, a zenéért, a művészet minden formájáért – de persze élete jelentős részét a praktikus teendők töltik ki, és általában csak akkor ülhet le írni, amikor a házimunkát, legalább nagy vonalakban letudta. Ilyenkor persze megfordul a fejében, hogy férfi íróként mennyivel könnyebb dolga lenne, de azért nem cserélne senkivel, szereti az életét, akkor is, amikor épp nem annyira.

Fregoli persze nemcsak ruhákat tereget a padláson. Történeteket is mesél. Zsurnalisztaként – Kurucz Adrienn néven – sok éve beszélgetek a legkülönfélébb emberekkel – magánemberként persze még régebben.

Sokan tudják rólam, utálok telefonálni. Én sokkal inkább önmagam vagyok, ha leírok valamit – mondhatni, grafomán vagyok – és jobban szeretek szemlélődni, megfigyelni, elraktározni majd „megírni” dolgokat, mint csevegni róluk.

Már az oviban is ilyen voltam! Azokat az éveket gyakorlatilag egy sarokban, macival az ölemben töltöttem, és miközben lerágtam az orrát (sós volt) bámultam a többieket. Az óvónők kiborultak persze, ők annak örültek volna, ha én is a hátamon pörgök a szőnyegen – ezt azóta se szoktam csinálni, viszont a vizslám megteszi helyettem.

Az állatokat is szeretem figyelgetni, sőt, ki is szoktam röhögni őket rendszeresen. Laknak nálunk macskák is, meg minden, ami egy kertben előfordul időszakosan. A sünöket Bélának hívjuk, mert nem tudjuk őket megkülönböztetni, igaz, a vizsla óta erre nincs is szükség, felszívódtak. (Remélem, csak megszöktek.)

Azt szoktam mondani, cirkuszi komédiások vagyunk. A férjem zenész-humorista, a gyerekünk pedig rá ütött, úgyhogy elég zajos a ház.

Jól bírom, mert hatéves koromig az anyai nagyszüleimnél laktunk, és ott is ez ment. Nagyanyám egy élmunkás szövőgyári asszony volt, a nagyapám viszont egy zűrös pali, egy meg nem értett zseni tulajdonképpen, jó humorral és kézügyességgel, de mindenhonnan kirúgatta magát, pedig ez akkoriban nem volt egyszerű. Egy régi cseh filmhez hasonlított az életünk, amin így utólag rengeteget nevetünk, akkoriban persze sokszor az agyunkra ment az öreg.

Amikor bekormozta az egész házat, mert kigolyózta a kéményt, vagy amikor a fejére borította a zöld olajfestéket, és anyám órákig tisztogatta le róla kilenc hónapos terhesen.

A nagyszülőktől lakótelepre költöztünk, ami nyomasztó volt a kertvárosi szabadság után. Fura volt, hogy kinézek az ablakon, szemben velem százhúsz másik, mindegyik mögött emberek, akikkel belátunk egymás napjaiba, de valójában mégsem ismerjük egymást.

A szüleim is idegenként mozogtak itt, így amint lehetett kertes házba költöztünk.

Az iskolát általában untam és nyomasztott is, az egyetemet viszont szerettem, találkoztam jó tanárokkal, és állandóan olvasni kellett, ez nekem nagyon megfelelt. A magyar irodalom szak mellett elvégeztem az újságíróiskolát is, így kerültem gyakornoknak az akkor induló Hölgyvilághoz.

Ott akkor azt találták ki, hogy indítanak egy társkereső rovatot, aminek az volt a koncepciója, hogy minden hétre találni kell öt embert, aki párt keres, s ezt fényképes bemutatkozással vállalja. A kollégák közül érthető módon senki nem akarta ezt a rovatot vinni, én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy válogassak, de végül iszonyú jó leckének bizonyult! Egyrészt mulatságos volt (például volt, aki megkérdezte, hogy bele lehet-e írni, hogy ő valójában két nőt szeretne, nem egyet, egy másik pedig kérte, azt is írjuk meg, hogy erotikus porszívózást is vállal, ha társat nem találna, munkája hátha lesz), másrészt a legjobb dolog, ami történhet egy kezdő újságíróval, hogy minden héten van minimum öt interjúja, átlagemberekkel, nem exhibicionista sztárokkal, szóval melós volt megnyitni őket, úgy, hogy általában zavarban voltak, hogy ilyen módon keresgélnek.

Nagyon szerettem a Hölgyvilágot, a kollégákat, akik nemcsak jó fejek voltak, de baromi tehetségesek is, sok mindenre megtanítottak. Abban az időben a szakmai életem és a magánéletem összefolyt, lapot csináltunk, hittünk benne, szerettük, de mint minden jó dolog, elmúlt sajnos ez is – bár egy másik lap kapcsán épp megint összesodort minket az élet, szóval örülünk.

Volt még a Hölgyvilágban egy tárcarovatom, „Békák és Királyfik” címmel, mint a cím is mutatja, alapvetően párkapcsolati zűrzavarokat meséltem el, s amikor megszűnt a Hölgyvilág, folytattam ezt a vonalat – leginkább a neten, a blogomon, a privát oldalam nyilvános posztjaiban.

Sosem fogalmazgatok „életbölcsességeket”, nem célom a moralizálás, az okoskodás, igazából abban hiszek, hogy mindenkinek van igazsága. Én hangulatokat, érzéseket, sorsokat szeretnék megmutatni.

Amúgy szabadúszó újságíróként és szövegíróként keresem a kenyerem, mellette írom a novelláimat, tárcáimat. A Fregoli-oldal az én játszóterem. Itt vannak azok az írások, amelyek úgy születhetnek, hogy nem kell igazodnom semmiféle külsős koncepcióhoz, laptervhez, szerkesztői utasításhoz. Itt egészen magam lehetek.

fotó: Protzner György

Szólj hozzá!