Tóth Laura

Azt szeretem, amikor a dolgok csak úgy megtörténnek.

A nyelvek akkor léptek be az életembe amikor „véletlenül” egy spanyol két tannyelvű gimnáziumba kerültem, csupán azért mert ez volt hozzánk a legközelebb, és mert egy barátnőm odajárt. A spanyolba hamar beleszerettem, aztán tanultam angolt és portugált is. Tizenhat évesen már másokat korrepetáltam nyelvekből.

Egyetemre már kicsit tudatosabban készültem, a spanyol páromnak köszönhetően a zaragozai Business management szakon kötöttem ki, gondolván, mindez jó szakterület lesz később, amikor majd tolmácsolok és fordítok.

Közben a tanítást is folytattam, valamint tanultam franciául, oroszul és portugálul is. Hamar rájöttem, hogy nem sok közöm van a közgazdasághoz, meg a számvitelhez, ezért elkezdtem az angol, majd a francia bölcsész szakot is.

Aztán egy nap egy ismerős ismerőse révén megtudtam, hogy egy utazási iroda idegenvezetőket keres. Ez a „véletlen” találkozó újabb irányba terelte az életemet, és mire feleszméltem már spanyol csoportokat kísértem Prága, Bécs, Budapest útvonalon a nyári hónapokban.

Hamar rájöttem, hogy amikor elvállalok egy munkát, az a legfontosabb szempont, hogy mennyire fogom a feladatot élvezni, ad-e az majd nekem valami újat, és az is, hogy mekkora, milyen hosszú kötöttséget fog jelenteni.

Az első diplomám után felvettek a Bosch luxusmárkájának marketing osztályára gyakornoknak napi öt órában. A „felnőtt” lét első napja számomra egy használati utasítás lefordításával kezdődött. Untam. Nem ezért tanultam nyelveket. Pár perc után körbenéztem. A főnököm két asztallal odébb bújta a számítógépét. Ez lenne a cél, amit el szeretnék érni a következő években? Hogy két asztallal odébb üljek? Felálltam és a mosdóból felhívtam a páromat, magyarázza el miért is vagyok itt. Nevetett, majd biztatott, hogy legyek türelmes. Ebédszünetben a többi gyakornokot hallgatva, akik szőtték jövőbeli terveiket a cégnél, arra jutottam, hogy biztosan bennem van a hiba, itt mindenki más büszke arra, hogy itt lehet, és úgy gondolja megfogta az Isten lábát. De a következő hetekben sem változott a helyzet, én pedig mindennap felhívtam a páromat. Aztán elérkezett a reggel, amikor egyszer csak azt gondoltam: „jé, ez nem is olyan rossz”. Annyira meghökkentem, hogy tudtam, nem maradhatok ott tovább. Hogy kezdhettem el megszokni azt, amiről már félóra után tudtam, hogy nem nekem való? Abban a pillanatban jelentkeztem egy másik állásra és pár nap múlva felmondtam.

Az új állás az egyetem nemzetközi diákokkal foglalkozó irodájában már egy kicsivel közelebb állt hozzám, és a nyelvtudásomra is „valódibb” szükség volt, de aztán pár hónap múlva, egy újabb zaragozai napsütéses napon, a diákönkormányzat hirdetőtábláján megláttam, hogy a pekingi spanyol intézet gyakornokot keres. Egész éjjel nem aludtam, annyira izgalmasnak tűnt a lehetőség, másnap aztán jelentkeztem, és mivel senki mást nem érdekelt a hónapok óta meghirdetett állás, egy hét múlva már megvolt a repülőjegyem Kínába. És elkezdtem kínaiul tanulni. Ez is véletlenül alakult így.

Azóta eltelt tíz év, és nem dolgoztam többet irodában. Helyette nyelveket tanultam és tanítottam Spanyolországban, Portugáliában, Kirgizisztánban, Kínában, Magyarországon, és most éppen Angliából online. Nyaranta pedig spanyol csoportokat vittem Namíbiába, Botswanába, Kínába, tavaly óta pedig egy magyar irodának is dolgozom. Vannak útjaim Andalúziába, Marokkóba, és az Azori-szigetekre is. Tanítok, néha tolmácsolok, fordítok, de kávézóban is dolgoztam már. Mert érdekel az élet különböző szemszögekből, különböző nyelveken, és különböző országokban.

Nem tudom, hogy az életem „merre tart”, rövidtávú céljaim vannak általában.  A nyelvtanulást és a tanítást nagyon szeretem, mindig is az életem fontos része volt, és ez kétlem, hogy valaha is megváltozna. Az utazás, túravezetés viszont egy sokkal mozgalmasabb, adrenalingazdagabb életmód, és ugyan néha nehéz visszatérni a hétköznapokba egy-egy út után, és az emberekkel való kapcsolódás szempontjából is bonyolultabb ez a létforma, azt hiszem a kettő kombinációjában találtam meg azokat a kihívásokat, és azt a változatosságot, amiről nekem az élet szól.

Amikor találkozom a barátaimmal, gyakran mondják, hogy „a munka az munka”, nem érdemes róla beszélni, meséljek inkább én. De amikor mesélek, sokszor megkapom, hogy „neked könnyű”, vagy hogy „szerencsés vagy, hogy szereted, amit csinálsz”, és ezt nem jó érzés hallani.

Hogyan mesél az ember nyugodt szívvel, jókedvűen a mókusokról a parkban, amiket reggel látott, mert aznap úgy döntött, hogy nem dolgozik, vagy arról, milyen jót aludt délután két nyelvóra között, vagy egy szaharai naplementéről, vagy egy elefántcsordáról egy barátnak, aki csak robotol, fáradt és utálja, amit csinál?

Sokszor inkább én sem mesélek. És ilyenkor kicsit magányosnak érzem magam.

Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy lehet-e egy életen át „állandó mozgásban lenni”, nem lenne-e jobb nekem is megállapodni. Vannak, akik azt mondják, hogy álomvilágban élek és felelőtlen vagyok.

Én lennék Pán Péter, és a felnőtt lét tulajdonképpen nem más, mint egy patthelyzet? Vajon tényleg a mókuskerék az élet?

Vajon könnyebb lenne másokhoz kapcsolódni, ha én is 9-től 5-ig dolgoznék?

Közben viszont nagyon erősen érzem, hogy mi az, ami nem nekem való, és azt is tudom, hogy muszáj időről-időre váltanom, felülvizsgálnom az addigi döntéseimet. Hiszen mint az első irodai munkám példájából megtanultam, könnyen meg tudok szokni bármit, ha elég türelmes vagyok, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy az nem a számomra helyes út.

Attól tartok, hogy ha automata üzemmódba állnék át, akkor nem tudna több új dolog sem megszületni az életemben; nem jönnének új emberek, új lehetőségek, új gondolatok, s egy olyan környezet alakulna ki, amiben sokkal nehezebb lenne változni is, pedig szerintem az életben egyedül a változás az, ami állandó.

 

Fotó: ZsolnaiPeter Photography