Gyermekkorom meghatározó élménye a könyv volt. Korán elkezdtem olvasni, gyakorlatilag mindent, ami a kezem ügyébe került. Mindez pedig észrevétlenül hozta magával az írás iránti igényt, ami a kamaszkor „Ki vagyok én?” kérdésével egyre csak erősödött bennem. A versek váltak az önkifejezésem eszközévé, általuk beszéltem ki magamból, ami bennem zajlott.

Családommal tizenhárom éves koromban Pakisztánba, Karacsiba költöztünk, ahol egy egészen más kultúrával ismerkedhettem meg. Akkoriban apu beavatott a jóga világába – ászanák és légzéstechnikák átadásával próbált engem átsegíteni a költözés és a kamaszkor okozta nehézségeken. Aztán Karacsiban minden összeért mindennel – brit apácák tanítottak bennünket egy keresztény lányiskolában, de jártak ide muszlimok is. Sosem felejtem el, mikor egyik óraközi szünetben hangosbemondóból érkezett a kérés: jobb oldalon sorakozzanak a muszlimok, bal oldalon a keresztények, én pedig nem tudtam, merre mozduljak, csak álltam tanácstalanul. Ezen pillanatnyi tapasztalatok és történések nyomán további kérdések bukkantak fel és erősödtek bennem – a pakisztáni kultúra ölelésében ittam a keresztény barátnőm szavait a keresztény tanokról, a muszlimét pedig az iszlámról, s az így szerzett információk óriásit nyitottak rajtam.

Aztán évekkel később, a meditáció által egy egészen új és addig ismeretlen fókuszt kaptam a világra, mikor is felismertem Valakit, aki bennem, a felvett szerepeim mögött él és szemlél. Ebben a meditációs, önfelfedezős időszakomban találkoztam a frekvenciákkal is, és kezdtem el tanulmányozni azok hatását. Rájöttem, hogy alacsony rezgésen az alacsony minőségű élethelyzetek, történések, emberek találnak meg, de a testem-lelkem rezgésének emelésével harmóniát és az egyensúly létállapotát tapasztalhatom meg – az évek során egy hétszintű rendszert állítottam fel. Erről szól a tavaly megjelent Élet a szeretet frekvenciáján című könyvem.

Amit tehát kezdetektől hozok magammal, az a megértés iránti vágy, s minden, amit ma szóban és írásban továbbadok, az nem más, mint az egyéni tapasztalataim mentén formálódott lényeg-meglátások.

Természetesen rengeteg kudarc, pofára esés és válság vezetett engem is. Leginkább a párkapcsolataim dobtak elém különböző feladatokat, ezzel mutatva, hogy épp hol, mivel van dolgom. Nyilván ezek az adott pillanatban mindig roppant nehéz élethelyzetek voltak, hiszen nem könnyű megélni és feldolgozni, ha például elárulnak, bántanak, de valahogyan mégiscsak megláttam ezekben is egyfajta fordított energetikai működést, azt, hogy a fájdalmas tapasztalások megtörténését is én tettem lehetővé. Van ugyanis egy ilyen nem mindig viccesnek tűnő mókája ennek az ’élet dolognak’, hogy tulajdonképpen minden tőlünk, belőlünk ered, indul ki, így aztán egy-egy konfliktus esetén nekem nem azzal kell foglalkoznom, hogy a másik mit tett velem, hanem azzal, hogy az adott helyzet mit szeretne nekem mutatni.

Rájöttem, hogy minden egyes történés Jó, s az is hozni, adni akar valamit, amit emberi fejjel rossznak minősítenék. És amikor fejbúbig benne vagyok a sötétben, a nekem nem tetszőben, nem ellenállni és harcolni kell, hanem egyszerűen azt kimondani, hogy „köszönöm”, mert bár még nem értem, miért, de tudom, hogy értem van mindez, engem szolgál. Hiszen visszafelé tekintve mindig láthatjuk, hogy minden történés kihagyhatatlan volt az Egészet tekintve. Persze ez a „köszönöm” nem csupán egy szó, hanem egy igazán mélyről jövő megértés is, Pilinszky szavaival élve „Kimondhatatlan jól van, ami van.”.

Gyönyörű, hogy amint megszületik bennünk a hála nyugalmas érzése, ehhez a finom, belső rendeződéshez szinte azonnal elkezd idomulni a külső környezetünk – ideértve a történéseket – is.

Nagyon jó példa minderre az örvény. Kapálózunk, mert rettegünk attól, hogy leránt és odaveszünk, pedig ha megengedjük, hogy lehúzzon, az alján elfogy az ereje, elenged s onnantól már semmi más teendőnk nem marad, mint jobbra el- és felúszni a fény irányába.

Az írás mellett sok-sok évvel ezelőtt egyszer csak úgy döntöttem, hogy ezentúl a teljes fókuszomat a megértéseim átadása felé fordítom, immár a személyes és csoportos találkozásoknak is teret adva, de azóta sem tudom ezt munkának, vagy hivatásnak nevezni, egyszerűen tótheszter lettem.

Az emberek jellemzően vagy valamilyen betegségtünettel, vagy az „olyan, mintha beragadtam volna egy körforgalomba” érzésével érkeznek hozzám. Ez jó! – szoktam mondani, hiszen minden válsághelyzet, minden megrekedés, minden testi tünet egy-egy lehetőség a változásra. Hihetetlen boldogság tölt el, amikor a megértések mentén láthatom a lelkeket átragyogni és érzem, amint a léptek könnyedebbé válnak, a sorsok fordulatot vesznek.

Különösen szeretem, ha kisgyerekek érkeznek hozzám. Tiszták, valódiak és abszolút a pillanatban élnek. Számukra teljesen természetes, hogy létezik egy, a szemünkkel nem látható, felsőbb rendező erő. Ők még képesek az energiával ’fénykardozni’, láthatatlan barátokkal beszélgetni, és nem értik, a felnőtteknek miért nincs szemük minderre. Aztán, amikor sokadjára mondjuk azt, hogy „jól van cicám, menj szépen vissza kockázni”, ők is lezárják mindezt, majd az elvárások mentén szépen felveszik álarcaikat, szerepeiket. Ez történik mindannyiunkkal. Én viszont azt gondolom, hogy a folyamat visszafordítható, s a kezdeti lépés annak megértése, hogy az, aki bennünk figyeli a világot, nem azonos azzal, akinek hisszük magunkat. Erről a pontról kezdhetjük feltárni, meglátni, kik is vagyunk valójában.

Én abban tudok segíteni, hogy az emberek visszatalálhassanak az eredetükhöz, lényegükhöz és képesek legyenek újjáéleszteni ezt az energia szintjén rendelkezésre álló, elfelejtett varázsvilágot, melynek megtapasztalása által aztán sokkal tudatosabban tudják majd élni mindennapjaikat, működtetni kapcsolataikat, illetve megkönnyíteni bizonyos élethelyzeteiket.

Végül visszatérnék még egy pillanatra ahhoz, amit már említettem: a külső változás mindig bentről indul. Így a világ szépülése, újulása az egyén tudatra ébredésében és fókuszváltásában rejlik. Szeretném, ha minél többen meglátnánk, milyen JÓ és teljes az élet, mennyire értünk való (még, ha sokszor inkább csak alkudozni szeretnénk is vele).

Ha mindezek mentén felismerjük, hogy az anyag, pénz fontossága, a birtoklás, az ítélkezés, a felelősséghárítás, az elvárások, a bizalmatlanság mind-mind a globális szeretethiány következményei, akkor már a megoldással is tisztában vagyunk, és elkezdhetjük végre… SZERETNI – így, csupa nagybetűvel – egymást.

Fotók: Momó