Trey Shaw

Keresztyén családban nőttem fel, ahol a férfiak komoly beosztásokat töltenek be – az egyik nagyapám ügyvéd, a másik üzletember volt, édesapám szintén üzletember, s mind a mai napig, hetvenkét évesen is, nyolctól hatig dolgozik.

A szemem előtt ez a három példa lebegett, így én magam is ezt az utat választottam, az egyetem után Dallasban egy szállodai étterem menedzsere lettem, s már huszonhárom éves koromban rengeteg pénzt kerestem, német autóval jártam, vagyis „tökéletes” életet éltem. Gyülekezetbe akkoriban már csak azért mentem, mert oda jártak a legszebb a lányok, eszembe sem jutott Istent keresni.

De egy éjszaka történt valami, ami megváltoztatta az életem további folyását. Aznap én zártam az éttermet, nagyon későn kerültem ágyba, mikor egyszer csak jött egy nagyon rossz érzés. Féltem. Isten volt ott, én pedig nem tudtam megmozdulni, a végtagjaim lebénultak. „Megtérsz, vagy nem kelsz föl?” – kérdezte Ő, és én akkor tudtam, hogy ez az igazság pillanata, a halál és az élet között kell választanom.

Az életet választottam.

Természetesen nem az történt, hogy onnantól szent ember lettem, inkább azt mondanám, hogy elkezdtem meglátni, hogy milyen feladataim vannak magammal és az életemmel. Korábban szakítottam a barátnőmmel, mert rájöttem, hogy a párkapcsolat több, mint amit én képzeltem róla, ugyanis egy kapcsolatért dolgozni kell, és én azt éreztem, hogy ehhez gyenge vagyok, nekem ez soha nem fog menni. Nem sokkal később egy másik városba költöztem, új munkahelyre kerültem, ahol megláttam a Denise-t. Mikor kiderült, hogy ő is ott dolgozik, bátran mentem oda hozzá bemutatkozni, „Hello, I’m Trey!”

Az első randink július 4-ikén, a Függetlenség Napján volt, és azt kell mondjam, ez az, amit végül tőle is kaptam, függetlenséget, szabadságot.

Bár teljesen más családban nőtt fel, mint én, egy hasonlóság volt köztünk: nem volt szabad önmagunknak lennünk. Denise apja elment, mikor ő három volt, szegénységben éltek, és az anyukája példájából azt látta, hogy a nő háttérben marad és elfogadja, amit az élet hoz. Én pedig üzletember voltam, ahogyan a családunkban a férfiak mind.

Már az első alkalommal egy nagyon mély beszélgetés született meg köztünk. Megengedtük a másiknak, hogy azt mondja, amit valóban gondol, így aztán rengeteg elnyomott érzés tört felszínre bennünk. S ez jó volt! Olyan szabadságot adtunk egymásnak, amelyben mindenki önmaga lehetett.

Nagyon hamar eljegyeztük egymást, majd felmondtam a munkahelyemen.

Teológiát kezdtem el tanulni egy főiskolán. Ott láttam meg egy cetlit a hirdetőtáblán –  „Teach English in Europe!”, amit letéptem, hazavittem, de el is felejtettem. Három hét múlva szólt Denise, hogy akkor másnap megy az interjúra. Ő megtalálta, és azt gondolta, neki vittem haza, ezért felhívta. Fel is vették, és így kerültünk 1998 augusztusában Budapestre, ahol én az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam. Semmiféle kultúrsokkot nem éltem át, sőt, azt éreztem – és érzem mind a mai napig – hogy én nem is amerikai, hanem európai vagyok.

Mi akkor eladtuk a dallasi házunkat, egy tanári hostelt kaptunk a XIV. kerületi Sárrét parkban, de egy kalandnak fogtuk fel ezt az egészet, s közben tudtuk, hogy most valami jót csinálunk.

Tizenöt éve élünk itt. Budapest a szívünkben van, és – nem mondjuk el ezt az amerikai családunknak, de – mi itt vagyunk otthon.

Én azt látom a történelemből, hogy sokan és sokszor hazudtak a magyaroknak. Ők azonban mindennek ellenére az igazságot várják, és én is azért vagyok itt, mert számomra is az igazság a legfontosabb dolog. A lelkésztársam szokta viccesen mondani, hogy „Trey nem is az embereket, hanem az igazságot szereti”, és én azt gondolom, hogy az igazi szeretetnek feltétele az igazság, az őszinteség.

Denise a legőszintébb ember, akit ismerek.

Szeret kérdezni (ami nem mindig kellemes), de nem azért, hogy megbántson, hanem hogy mindig tisztában legyen a dolgok állásával. Nem véletlen, hogy őt kaptam Istentől feleségül.

Mellette türelmet és szeretetet is tanultam.

Az ő apja rossz férj és rossz apa volt, s emiatt Denise-nek van egy olyan mély tapasztalása, hogy a férfiak igazából nem tudják szeretni a nőket, használják őket és legkésőbb, mikor a nő öregedni kezd, le is fognak lépni. Rá kellett jönnöm, hogy nem elég az, ha „csak” mellette vagyok, nekem szavakkal és tettekkel is meg kell mutatnom, hogy nem megyek sehova. Sokszor mondhattam volna azt, hogy „Figyelj, ez az egész annak a hároméves kislánynak a problémája, aki még mindig benned él!”, de nem tettem, mert tudtam, hogy ebben a kapcsolatban az is feladatom, hogy ebből a teherből én is kivegyem a részem.

Úgy érzem, hogy ma sokkal jobb férfi vagyok, mint huszonegy évvel ezelőtt. Jobban, mélyebben szeretem a feleségem, mint akkor – és nem azzal a romantikus szerelemmel, mert szerencsére Denise sem ez a típus, hanem azáltal, hogy figyelek rá, és meghallgatom, ha baj van.

A múlt héten megkeresett a gyülekezetben egy húszéves srác, hogy honnan tudjuk, mi az életünk célja. Nekem erre csak egy válaszom van: „Isten tudja”. De ez nem csak a szólás, hanem az igazság. Mert Isten mindent tud, így a célt is ismeri, ami miatt itt vagyunk a Földön. És mindez félelmetes is, mert ez gyakran azzal jár, hogy valamit fel kell kell adnom, hogy a célt betölthessem, de mégis, amit cserébe kapok, az a szabadság. Olyan szabadság, amit Denise-től is kaptam, ami az igazságra épül, ahol szabad önmagamnak lennem, olyannak, amilyennek Isten teremtett.

Fotó: AgiSzaboPhotography