Turek Miklós

„Középiskolai végzettségem szerint gépgyártástechnológiai technikus vagyok, de amikor utolsó évben, a szerenádon picit ittasan elszavaltam egy verset, s a tanárnő azt kérdezte a többiektől, „Akkor Miki megy a Színművészetire?” és ők kórusban mondták, hogy „Igeeen!”, elgondolkodtam, s arra jutottam, hogy valójában én tényleg nem szeretnék gépészmérnök lenni. Érettségi után elvittek katonának, s csak a leszerelést követő második évben vettek fel a Színművészeti – akkor még – Főiskolára.

Szerettem, mert teljesen más világ volt, mint az addigi gépészeti világom, de egyben nagyon idegennek is éreztem. Én nem az a színésznövendék voltam, aki négyéves kora óta erre a pályára készül, minden előadást megnéz, stúdiókba jár és fontos emberekkel találkozik. Én gépésznek tanultam, aki történetesen a Színművészetire keveredett és ott ragadt.

Diploma után négy éve voltam a Győri Nemzeti Színház társulatának a tagja, amikor egyszer csak az igazgató közölte velem, hogy nem tud nekem több szerepet adni. Furcsán közölte, s ez pofon is csapott, de eldöntöttem, hogy akkor elkezdem a saját utamat járni és azt csinálni, amit az élet hoz és amit én tudok kihozni az életből.

Tizenhárom éve mutattam be az első Versszínház™ előadásomat, ami Faludy Gyurka bácsi életéről szólt. Akkoriban települt haza Magyarországra, s egy olyan bulvár össztűzbe keveredett (persze a polgárpukkasztó attitűd tőle sem állt távol), hogy én szerettem volna azt az arcát megmutatni, ami nem a bulvár- és nem a Villon-Faludy, hanem akit irodalmi Nobel-díjra terjesztettek fel, aki még életében bekerült az Encyclopaedia Britannica-ba, akiről Toronto városa parkot nevezett el és akiről amúgy is nagyon keveset tudunk itthon, hiszen a rendszerváltás előtt alig lehetett olvasni a verseit. Költői gazdagságát és az irigylésre méltó világlátását szerettem volna megmutatni.

Ez az előadás annyira sikeres lett, hogy két év múlva József Attila, majd később Radnóti Miklós és Petőfi Sándor életéről is összeállítottam egy-egy darabot.

Amikor elkezdem válogatni a verseket, még nem tudom, hogy mi lesz. Ha már ott vannak előttem, akkor bújik elő belőlük az előadás dramaturgiája. S bár üzenetet soha nem állt szándékomban elrejteni, rájöttem, hogy mégis van mindegyikben. Ennek oka egyrészt az, hogy nem tudatosan, de mindig pozitívan fejezem be a történeteket, másrészt pedig az, hogy a közönségnek oda szeretném adni az embereket, akik a versek mögött vannak. Hogy meglássák és megértsék őket. Mert ezáltal talán lehetőségük nyílik önmaguk és a világ megértésére is.

A versekben az a csodálatos, hogy megmutatják, nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, s hogy rádöbbenhetünk, „Jé! Én is ezt érzem, ezt írnám, csak épp én nem tudom (így)!”. S talán kicsit az is, hogy az egyedüllétünkön enyhít az, ha meglátjuk és átérezzük a másik ember helyzetét.

Minden előadás más és más, hiszen soha nem ugyanaz a színpad, s nem azonosak a körülmények sem. Mindig van benne izgalom, így nem is rutinból mennek. Talán ez teszi egyben élővé is az előadásokat.

A Versszínház™ egy saját lábán álló, szervezési háttér és költségvetés nélküli, kulturális vállalkozás, amit pontosan így képzeltem akkor is, amikor tizenhárom éve belevágtam: ülök a kocsiban, lehetőleg süt a nap, járom az országot és a világot, megtartok egy-egy előadást, majd hazajövök.

Nagyszerű helyekre jutottam el a Versszínháznak köszönhetően és csodálatosabbnál csodálatosabb emberekkel ismerkedtem meg!

Tény és való, bizonytalanabb ez az élet, mintha mások „csinálnának” neked munkát, de szabadabb és nekem ez így jó. Érzem és tudom, hogy jó az út, s a jövőben még azt a relációt is meg fogom találni, amely által valamiféle bázist teremthetek a „színházam” mögé.”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.