Überhardt Noémi

Életem pillérei a félelmeimre, és azok legyőzésére épültek.

Kisgyerekként féltem a kutyáktól, jelenleg két kutya gazdája vagyok. Elsős gimnazistaként nem mertem megszólalni angolul, ma szinkrontolmácsként dolgozom. A vér látványától gyerekként mindig elájultam, aztán évekkel később anyukám, majd a kutyáim ápolója lettem, és mára nemigen van olyan ápolónői feladat, amit még nem csináltam, vagy ami elriasztana. A legrosszabb futó voltam az osztályban, s immár ötödik éve futó követként gyűjtök adományokat.

Anyukámnál öt éve diagnosztizálták a rákot, négy éve, áprilisban vesztettem el. Saját döntésem volt, hogy én ápoljam őt az utolsó pillanatig, s közben meg voltam róla győződve, hogy ha egy nap majd meghal, én is meg fogok, mert az nem lehet, hogy ő nincs, én pedig még vagyok.

A halálról nem beszélgettünk. Az utolsó pillanatig azt mondta, hogy meg akar gyógyulni, én pedig azt éreztem, hogy nekem is hinnem kell benne, és nem elvenni tőle ezt a reményt. Így visszagondolva, nem is értem, hogy két héttel a halála előtt hogy tudtam még mindig őszintén bízni abban, hogy ha más nem, hát a szeretetünk majd elég lesz a felépüléséhez. Életének utolsó pár napjában tudatosult bennem, hogy mindez nem igaz, hogy sem a számtalan terápia, sem a szeretet nem fog segíteni, de akkor már nem tudtunk beszélgetni. Emlékszem, fogtam a kezét, mondtam, hogy itt vagyok, mikor vett egy utolsó levegőt, én pedig üvöltöttem, mert elment.

Rettenetes üresség tört rám. És a meglepetés, hogy én még mindig itt vagyok.

A halála után egy éven keresztül rémálmok gyötörtek. Minden éjjel. Volt, hogy egy éjszaka alatt ötször egymás után. Mindig ugyanaz. A betegágya mellett vagyok, és nem tudom vele tisztázni, hogy tudja-e, milyen közel van a halál, hogy fél-e.

Rettenetes bűntudatom volt, amiért nem mondtam el neki, amit az orvostól tudtam. Persze mások aztán azzal vigasztaltak, hogy ha anyu ezt akarta volna tudni, akkor ő maga beszél az orvosokkal, és nem engem kér mindig erre. Ez már sosem fog kiderülni…

Miután elment, összetörtem.

Anyu betegsége előtt több félmaraton is volt már a lábamban, de a betegsége alatt felhagytam a sporttal. Miután elment, elkezdtem újra rendszeresen futni, és egy nap megláttam, hogy a Magyar Élelmiszerbank Egyesület futó követeket keres adománygyűjtéshez. Ez a felhívás megszólított, úgy éreztem, valami célt kap újra az életem, s közben arra gondoltam, hogy mindezzel anyukám emlékét is tovább tudom vinni, ugyanis az ő egyik szeretetnyelve a segítségnyújtás és az étel adása, megosztása volt. Azóta négy alkalommal futottam ezért az egyesületért, s minden alkalommal csodás élményt adott. Olyan volt, mint egy zarándoklat anyukámért, vagy mintha vele együtt tennék ilyenkor valami jót, s ezáltal az ő jóságát is életben tarthatom. Mintha a kampány alatt kéz a kézben készülnénk, és örülnénk minden beérkező adománynak.

Idén éreztem azt először, hogy ideje váltani, és úgy döntöttem, hogy egy másik szívügyemért fogok vállalást tenni. Tavaly ment el az első kutyám, lelkem másik fele, Korong, és mindenképp szerettem volna egy társat hozni Bangor mellé, akit kilenc éve, karácsonykor találtunk az utcán, és aki Korong távozásával nagyon magányos lett. Az öthónapos EszPíről a Facebookon láttam meg egy videót, amelyiken kiéheztetve, lefogyva, cipőfűzővel a nyakába nőve, tele sebekkel mutatta be a Füzesabonyi Állatvédő Alapítvány. Ő lett a harmadik kutyám.

Időközben sikerült meggyőznöm a füzesabonyi alapítványt, hogy ők is regisztráljanak, mint „jó ügy” gazdái, így aztán ebben az évben számukra, és az általuk mentett, kórházi kezelésre szoruló kölyökkutyák és -cicák számára gyűjtök adományt EszPível (és édesanyámmal) karöltve azzal, hogy az április 28-i Hard Dog Race-en 5 kilométert futunk le, EszPí és én.

A futáson kívüli másik támaszom anyukám halála után az alkotás lett. Világéletemben szerettem a kezeimmel alkotni, a kézművesség számtalan válfaját kipróbáltam az évek során. 2002-ben kezdtem el üvegekkel foglalkozni, egy Tiffany-mozaik tanfolyamot is elvégeztem, és a színek, a textúrák, a csillogás miatt ez azonnali szerelem lett. Teljesen beszippantott. Mégis, csak mint hobbi gondoltam minderre, és azt mondogattam, majd ha kevesebb lesz a fordítás és tolmácsolás, akkor marad időm az üveggel is többet foglalkozni.

Érdekes, hogy anyu halála kapcsán amellett, hogy azt éreztem, ezt a hiányt nem fogom túlélni, az is megfogalmazódott bennem, hogy minden pillanatot meg kell ragadni, mert sosem tudhatjuk, mennyi időnk van még hátra. Anyunak is annyi terve volt, de nem jött el az idejük… Belevetettem magam az alkotásba. A párom egy kemencével lepett meg a születésnapomon, én pedig elkezdtem üvegékszereket készíteni. Aztán ez az egész önálló életre kelt. Először csak a barátnőm kért, aztán az ő barátnője, s szép lassan azon kaptam magam, hogy egyre több embernek készítek. Minden darab más, de mind a lelkem egy szeglete. Egy futás alkalmával villantak be anyukám mondatai, hogy mennyire szeretné, ha mindezt komolyabban is csinálnám, és én eldöntöttem, hogy építek erre is egy vállalkozást. Kis lépésekkel indultam, s mostanra több lett, mint hobbi. Szerelem. Hivatás.

Elfáradtam a mögöttem hagyott öt évben. Egyre kevésbé szeretem Budapestet, a természetbe vágyom. Anyukám nagyon hiányzik, és az is, hogy végre meg merjek lépni egy vidékre költözést. Úgy képzelem, az életem akkor lesz kerek, ha a kertes házunkban élünk, ahol van egy hatalmas műhelyem tele zegzugokkal az üvegezéshez, a bútorfestéshez, a sálak és cipők készítéséhez. Körülöttünk a kutyáink, én pedig kedvemre alkotok. És persze minden évben részt veszek belső zarándokutamon azzal, hogy újabb és újabb vállalásokat teszek adománygyűjtő követként.

Fotó: Zsolnai Péter