Üzenet az állatorvosnak, akihez nem találtam elérhetőséget

A kutyám az árnyékom. Lassan tizenöt éve. Jóban-rosszban. Megéltünk együtt magaslatokat és mélységeket, megszámlálhatatlan sok nap és élmény, amiben mi mindig elválaszthatatlanul ott voltunk egymással. Szárnyaló, szabad, erős lélek Ő. Az örök főnök, aki mindig a középpont. Ha kellett, az életét adta volna értem, biztonságot, szeretetet, vidámságot adott és kapott. Fékezhetetlen, szabad lénye sosem volt megzabolázható, de mindent odaadott értem, értünk.

Mára nagyon megfáradt a teste. Két éve már, hogy nem tud egyedül felállni. De ha felemeltük 40 kilós testét boldog volt, élte a nyugdíjas kutyák életét, mosolygott a szeme, részt vett mindenben, részt vett az életben. Egy éve már, hogy reggelre bepisil, bekakil. Nem lehet eleget takarítani, mosdatni, a szőre óhatatlanul ammóniaszagot árszt. Egy ideje csak a legközelebbi barátainkat hívjuk vendégségbe, »oroszlánszag« terjeng a házban. Emelgetünk, ápolunk, takarítunk, de a kutyánk szeme boldog. Nagyon okos állat, tudja, hogy mi történik vele. Hálás a szeme. Ha elesik, tudja, hogy számíthat ránk, hogy figyelünk Rá, megyünk és felemeljük. Szeretet és bizalom ragyog a szemében.

Aztán ahogy telnek a napok egyre gyengébb lesz. Ez az élet rendje… Mindennap aggódva lessük, milyen állapotban van. Egyre többet elesik, egyre fakóbb a tekintete, a mosolyt kezdi felváltani a törődöttség, a kiborulás, a tehetetlen testbe zárt szabad szellem vívódása. Már nem bírja el magát és ha felállítjuk, csak riadalom van a szemében. Már nem mer elindulni, folyton összeesik, megüti magát.

Tudjuk, hogy eljött az idő, mert fájdalmas nézni, hogy mennyire méltatlan mindez a számára.

Rettenetesen nehéz a döntés, de el kell Őt engednünk. Hadd távozzon úgy, ahogy élt, aki mindig olyan fenséges és erős volt, mint az állatok királya! Hadd ne kelljen vegetálnia, amikor már eltűnt az öröm az életéből!

Telefon az orvosnak. »Nem élet ez már Neki, látom a szemében… Rendben, akkor este!«

Elbúcsúzunk Tőle. Egyesével és együtt is, gyerekek, felnőttek egyaránt. Meghitt, de nehéz órák. Aztán elindulunk. Elindulunk utoljára együtt egy útra, ahonnan nincs visszaút. Amennyire nehéz, annyira csodálatos is, ahogy a család ebben benne van. Fájdalom és béke.

Megérkezünk a rendelőbe, ahol pontosan tudják, milyen állapotban van a kutya, a rendelőbe ahol két éve simán kifizettünk egy kisebb vagyont a teljes bizonytalanságra. Ahol akkor is azt mondtuk, ha csak egy százalék esélye van a boldogságra, akkor csináljuk. Ahol tudják, hogy azóta is ápolásra szorul és ezt meg is kapja.

Az ajtóban kisebb riadalom fogad. Elfelejtettek (!) szólni annak, aki a hamvasztást intézné. Egyedi hamvasztást kértem, szeretném hazavinni, szeretnék ültetni Neki egy fát. Előfordul, hogy az emberek elfelejtenek dolgokat…  Ám ahelyett, hogy megbeszélnénk a további lehetőségeket egy pillanat alatt már ott tartunk, hogy »hiszen a kutya még eszik és tulajdonképpen szteroidot még nem is kapott, az talán enyhítené a fájdalmait!« Mondom, hogy nem fájdalom miatt esik össze lépten-nyomon. Nem bírja el már a hatalmas testét. De meg sem hallják…  »A szteroidtól majd lesz étvágya!« Dehát étvágya van! Csak az van már… Nem hallanak…

Nem mondom, hogy emberfeletti, amit megtettünk ezért a kutyáért, de nem átlagos, az biztos. Nem is értették az emberek! Eddig azt hallgattam, hogy el kéne már altatni, nem élet ez Neki, nekünk meg mekkora teher. Miért nem engedem már el? Mert boldog volt és mi is, hogy velünk van. Azonban mára már nem az, és ezt én tudom. Az én árnyékom! Én éltem vele szimbiózisban tizenöt évet! Erre azt kapom ebben a rendelőben, hogy már biztosan belefáradtunk (!), megértik de azért ezt még meg kéne próbálni…

Én nem a szemetet akartam kidobni, mert útban volt! Boldog voltam minden alkalommal amikor a sérült gerincemmel felemelhettem, akkor is amikor reggel az első dolgom az volt, hogy kipucoljam az éjszaka nyomaiból és boldog voltam minden egyes mosolygós rezdülésénél! Viszont fáj nézni a tekintetét, amiből eltűnt az öröm és helyette már csak az értetlen tehetetlenség pislákol. Ő fáradt bele, nem mi! Egész életében boldog volt, csodaszép életet kapott, nem érdemli már ezt, méltósággal teli lénye nagyon rosszul viseli…

Sajnos a gyász beborított! Nem tudtam jól reagálni.

Nekem lenyomták torkomon, Neki pedig benyomták a bőre alá a szteroidot.

Ki tudhatná jobban nálam, mikor, mi zajlik Benne, hogy mikor van itt az idő? Olyan eszközök vannak a kezünkben, amelyekkel életben tudunk tartani egy testet akkor is, amikor már rég el kellett volna mennie. Ez lehetőség, de felelősség is! Tudnunk kell, meddig megyünk el, mert leheletvékony a határ a segítségnyújtás és az állatkínzás között! Azt gondolom, hogy megérdemeltünk volna annyi tiszteletet, hogy ezt emelt fővel, szeretetben, békében végigcsinálhassuk. Hogy ne kelljen ilyen tehetetlen és megalázó helyzetben élnie a kutyámnak, hogy ne kelljen pár nap múlva újra, minden erőmet összeszedve ismét meghoznom és felvállalnom ezt a nehéz döntést és a gyermekeinknek se kelljen újra átélni mindezt pár nap boldogtalan életért cserébe. Szerettünk volna a szépre emlékezni, a csodás, boldog életét megőrizni, szerettük volna megadni Neki a lehetőséget, hogy ne kelljen az önzőségünk miatt boldogtalanul élnie, hogy emelt fővel zárhasson egy boldog, aktív életet, hogy úgy mehessen el ahogyan élt. Méltósággal.

Az már csak a hab a tortán, hogy most úgy élünk: ő már elköszönt. És ha ránézek, csak az jut eszembe, hogy vajon mikor leszek képes újra rávenni magam erre, mert tudom, az a pillanat, az a valós pillanat már elment. Így aztán fogalmam sincs, mikor… Egyszercsak? Ha kedvem lesz? Ha alkalmas?

Nem láttam a fejekbe, nem tudom miért történt ez az egész. Mert nem hívták a hamvasztót? Mert adott pillanatban ez volt a könnyebbik út? Esetleg valami más? Miért kellett az, hogy nekünk ennyire nehéz legyen most? Már csak egyben bízhatunk, hogy vannak még csodák, hogy van ennek értelme. Mert ahhoz, hogy az én drága matuzsálememnek legyenek még boldog pillanatai, csoda kell és ezzel az orvosoknak is tisztában kellett lenniük. Szeretném elmondani, hogy egyébként nagyon jó és lelkiismeretes orvosok mind. Nekik köszönhetjük, hogy kaptunk még két évet. Ezt a részét a munkájuknak pedig vélhetően nem tanítják az egyetemen. Nem pszichológusnak képzik őket… És biztosan nem könnyű felmérni azt sem, hogy hol kell véget érjen egy állat élete, de a mi történetünk egy előre leegyeztetett altatásról szólt, egy ismert kórelőzménnyel, egy láthatóan méltatlan állapottal, szerető, gondoskodó és értő hozzátartozókkal.

Azért írtam meg mindezt, mert az események értelmét keresve abban bízom, hogy ha mások elolvassák, talán a jövőben bölcsebb döntések születnek ilyen helyzetekben… Mert Ő már csak fekszik és bámul maga elé azzal a lemondó tekintetével, nekünk pedig nem maradt más, csak a csodavárás…

 

Varju Kata

Szólj hozzá!