Vági Zsolt

Tulajdonképpen nem volt semmilyen különös oka annak, hogy tizenötéves koromra 140 kiló lettem, inkább azt mondanám, hogy sok apró dolog rakódott össze. Voltak gondok a családom táplálkozási szokásaival, sem terünk, sem igényünk nem volt a mozgásra, ráadásul asztmám volt, amire szteroidot kaptam, s annak a mellékhatása szintén hozzátett a súlygyarapodásomhoz. Egyedül az anyai nagyapám mondta azt, hogy ez a helyzet veszélyes, a többiek – ideértve a szüleimet is – csak legyintettek, mondván, „majd elnövi, mi is kövérek vagyunk, ezen nem lehet változtatni”… Az egészségi állapotom egy ötven-hatvan éves emberének felelt meg, ott álltam a 2-es típusú diabétesz előszobájában, vérnyomásproblémákkal, szívritmuszavarral és keringési gondokkal, mígnem egy nap a kórházban találtam magam. A vérnyomásom 120 és 200 között ugrált, de senki sem tudta, hogy mi történhetett. Aznap éjszaka a kórteremben pánik tört rám. Hajnali 2-3 lehetett, s ahogy ott feküdtem az ágyon, azt mondtam valaminek, vagy valakinek, hogy ha reggelre nem halok meg, amit tudok, megváltoztatok az életemben. A következő nap reggelétől kénytelen voltam ígéretemet megvalósítani. Az első lépés az volt, hogy megpróbáltam nem ellenállni annak,  aki és amilyen vagyok, hanem feltettem a kérdést, hogy mit lehet ebből kihozni. S amint erre az útra léptem, a dolgok elkezdtek körülöttem rendeződni. Rátaláltam egy természetgyógyász orvosra, aki elindított az életmódváltás útján, diétát írt elő, megtanított meditálni, relaxálni, s ő tanácsolta, hogy mozgásként a jógát kezdjem el. Az eredmények nagyon hamar jöttek, így bár el-elkeseredtem néha, az elért sikerek miatt kitartottam. Mindez áprilisban kezdődött, s mikor szeptemberben újra iskolába mentem, voltak akik nem ismertek meg.

Ekkoriban született meg bennem a gondolat, hogy ez az, amivel később foglalkozni szeretnék, hogy megmutathassam, ha nekem, a teljesen átlagos kamaszgyereknek ez sikerült, akkor másnak is menni fog. A titok – amit persze csak később tudtam megfogalmazni – pedig abban rejlett, hogy ki kell lépni az ellenállásból és tehetetlenségből.

A magam példájából tudom, hogy milyen a tanult tehetetlenség, hiszen ezt hoztam otthonról. Azt mondták, kövéren is lehet élni, s én ezt elfogadtam, az ebből fakadó érzelmi, lelki problémákról pedig nem beszéltem. Ma már hálás vagyok, hogy mindezt megtapasztalhattam, mert az élmények, amiken keresztülmentem – az ellenállástól és kifogások keresésétől kezdve a szembenézésen át a cselekvésig – tulajdonképpen a díszletei egy mentális folyamatnak, amely minden olyan helyzetre igaz, amelyben tehetetlenséget élek meg.

Szerintem a legerőteljesebb visszatartó erő egy-egy változás meglépéséhez a környezetünk, hiszen a kapcsolati rendszereinken keresztül definiáljuk magunkat. Ahogy belevágtam az életmódváltásba, a barátságaim 90%-a megszűnt. Ez az első időkben fájdalmas és valahol egy kifordított állapot volt. Időbe telt mire új viszonyítási pontok alakultak ki az életemben, nekem a jóga és a meditáció segített abban, hogy az automatizmusaimmal szakítani tudjak. Lassan jöttek az igazi barátságok, mert egy jó ideig elbújtam az érdeklődésem és később a szakmám, a táplálkozástudomány mögé, aztán ezt el is várták tőlem, én pedig felültem erre a hullámra, hiszen végre elismeréseket kaptam az emberektől. Ami ex-kövérként felér egy lottóötössel. Az elmúlt két évben jöttem rá, ahhoz, hogy valódi barátokra találjak, ideje felvállalnom a saját történetem, s ezzel együtt a saját sérülékenységemet is, valamint meg kellett értenem azt is, hogy a mérce én magam (és ne mások elvárásai) legyek az életemben. Ma már nem akarok megfelelni, többször reagálok arra, amit az élet akar tőlem, és az hajt, hogy a lehetőségekkel, amiket letesz elém, élni tudjak.

Úgy érzem, hogy az elengedés és az önátadás részben feminin vonások, amiket gyakran mi férfiak elnyomunk magunkban, emiatt aztán sok férfit látok magam körül, akik inkább ragaszkodnak a halott dolgaikhoz, minthogy belássák, azok már nem szolgálják többé a javukat. Ezt a folyamatot ugyanis első ránézésre gyengeségnek is lehetne bélyegezni, és talán attól félnek, mások majd bukásként értékelik azt, ha megadják magukat a változásnak. Nekem szerencsém volt, nem volt más választásom, és később volt időm átgondolni azt is, hogy mi miért történt.

A jógából tudom, hogy a hajlékonyság feminin, az izomerő maszkulin minőség.

S mégis, ahhoz, hogy fel tudjak venni egy-egy jógapózt, egyszerre kell erősnek és hajlékonynak lennem. Ha valamelyik nincs meg, vagy nem lesz meg az ászana vagy túlerőltetem az izmaim. És ez nagyon szépen ott van a természetben is, hiszen azok a fák törnek el a viharban, amelyek már nem tudnak meghajolni. Ezt látom emberi sorsokban is, inkább beletörnek az életbe, mintsem, hogy változtassanak és meghajoljanak bármilyen másik hívásnak. Néha jó megengedni a belátást, hogy belekövültünk a szerepeinkbe – mint én anno a kövér gyerekébe, vagy később a szakértő dietetikuséba. Ezek felismerése és átdolgozása fájdalommal jár, és szerintem a férfiaknak nehezebben is megy, mint a nőknek, akik még jobban együtt tudnak élni a természetben is meglévő ciklikussággal, változással.

Az egészség kapcsán szerintem a másik nagy tévhit, amiben több férfi él, mint nő, hogy másoktól független egyének vagyunk. Ez egy illúzió, amire először egy élettan órán döbbentem rá, amikor a sejtekről tanultunk: ez a magatartás egyedül a rákos sejtre jellemző az élő szervezetekben, ő az, aki nem foglalkozik semmi mással, csak azzal, hogy növekedjen, teret hódítson, s teszi mindezt a halhatatlanságának tudatában. Ma társadalmi szinten ugyanez a helyzet, amire néhány motivációs tréner még rá is erősít, amikor azt mondja, „Érd el a célodat!”. Ez így önmagában csak az érem egyik oldala. Mindez nem más, mint az örökké éhes szellemnek a táplálása, amely ha elérte a célját, talál egy újabbat. Ide-oda kapkodunk ebben az individualista valamiben, amit sok esetben és sok mindennel szemben teljesen jogosan vívtunk ki magunknak, de mindez nem a végállomás. Azt gondolom, hogy az individualizáció „csupán” ahhoz kellett, hogy az erőteljes csoporttudatra nemet mondva le tudjunk válni az olyan vallási szokásokról, hatalmakról, vagy akár családról, amelyek elnyomóan viselkednek velünk szemben. Ugyanakkor a következő lépés az újrakapcsolódás kell, hogy legyen azokkal, akikkel közös értékeket vallunk, úgy, hogy mindenkor tisztában legyünk a saját határainkkal, de a másik szempontjait is szem előtt tartsuk. Bízom abban, hogy egy-egy párbeszéd, vagy vita során egyre gyakrabban tudja mindkét fél elfogadni a másik véleményét érvényes nézőpontként. Ezt a fajta mentalitást nekünk férfiaknak még tanulni kell, a nőknek viszont elég csupán visszaemlékezniük erre a minőségre.

Elismerem – hisz tapasztaltam –, hogy nagyon nehéz ma megélni a változást, hiszen a rengeteg inger között a legalapvetőbb törekvésünk, hogy védjük magunkat. Ugyanakkor egyáltalán nem bánom, hogy ez lett az én történetem. Sokszor gondoltam már rá, hogy ha egy másik családba születek, egy olyanba, ahol adott az egészséges táplálkozás és a mozgás szeretete, talán nem az leszek, aki ma vagyok. Én viszont szeretem, ami ma vagyok, s amivel ma foglalkozom…

Fotó: AgiSzaboPhotography