Perspektívák 2. Vagyok, aki vagyok – második lépcső

Mit jelent a szabadság?

Időt, teret, anyagi lehetőségeket, felelősség nélküli életet?

A közösségi médiákból ömlenek ránk a nagy mosolyok, a tengerparti képek, exkluzív programok és különleges ételek. Lassan nincs hová fokozni ezt az egészet, kaptunk egy életérzést, egy hamis normát, amit a legtöbben sosem engedhetnek meg maguknak. Nem kizárólag anyagi okokból, hiszen választás kérdése, hogy mik a személyes prioritások. Minden életformának megvannak a maga előnyei és kompromisszumai, nem fér bele minden. Mégis lassan beszivárog a köztudatba, hogy az maga a szabadság, ha bármit megvehetek, ha minden nap más ruhában pózolhatok a legszebb helyeken, vagy ha elérem én is azt, amit a barátaim, az ismerőseim. Nem akarunk lemaradni, nem akarunk kívülállók lenni.

Ez a kép Nepálban készült egy női kolostorban. Amikor benyitottunk a jelöletlen, erődítményszerű kapun, fejbe vágott a látvány. Leginkább egy fogolytáborhoz hasonlított a puritán belső udvar és a belőle nyíló kis cellák sora, amit a hatalmas kapu teljesen elzárt a világtól. Érkezésünkre előbukkant pár kíváncsi arc – kortalan, nemtelen lényeknek láttam őket. Első pillanatban teljes rémálomnak tűnt ez az egész az én hatalmas szabadságigényű lelkemnek. Tudtam, hogy nem maradhatunk sokáig, ezért szerettem volna gyorsan pár képet csinálni. Mivel nem szeretek erőszakkal más emberek személyes terébe furakodni, ez azt is jelentette, hogy félre kellett tennem a sokkhatást, és kapcsolatba lépni velük. És akkor megtörtént a csoda. Ezen a számomra annyira nyomasztó helyen kinyíltak egy pillanatra a tekintetek, felcsillant a béke és a kedvesség. A harmónia a szemekben. Kaptam két percet, hogy fényképezzek és megkértek, hogy utána távozzunk. A csoda egy pillanatig tartott. Addig, amíg a kérésemre reagáltak, majd vissza is mélyedtek a maguk világába. Az az egy pillanat viszont megmutatta, hogy a szabadságnak mennyire végletes arcai is lehetnek. Ezt az életet ők választották, jól vannak benne, és nem adnák semmiért. Nekik az a szabadság, hogy be vannak zárva az egyhangúságba. Amikor beléptünk, akkor is tudtam, hogy önként élnek itt, de az agyam, a lelkem tiltakozott. Ha nem szólítom meg őket, ha nem vagyok rákényszerítve, hogy abban a pillanatban csak az embert lássam, félretéve az összes prekoncepciómat, talán sosem hiszem el igazán.

Sokan fordulnak hozzám olyanok, akik látszólag boldog életet élnek, s aztán kiderül, azzal küzdenek, hogy valamely más/mások által felállított normának megfeleljenek. Nem merik vállalni választásaikat, elsősorban azért, mert félnek a többiek ítéletétől. A szerzetesek nem féltek.

Neked mi a választásod?

Téged mi tesz igazán boldoggá?

 

Fotó és szöveg: Varju Kata