Mint három közül a legkisebb gyereknek a zenével való találkozásom egy véletlennek volt köszönhető. A nővéremet ugyanis még számtalan foglalkozásra beíratták a szüleim, és épp elkísértük őt anyukámmal ezek egyikére, a zeneiskolába, ahol meg is kellett várnunk. Én akkor nyolc éves voltam, és addig bóklásztam az épületben, míg meg nem álltam egy nyitott terem előtt, ahol épp furulyaórát tartottak. A tanárnő beinvitált és én évekre ottragadtam.

Ez a fajta ösztönösség aztán velem maradt, és az eddigi életem során elém sodródott véletlen(nek tűnő) helyzetekben mindig segített jó döntéseket hozni.

Fátrai Gabi tanárnőm egy varázslatos világot teremtett a zeneiskolában, és az, hogy a zenét, illetve végül a fagottot annyira megszerettem, elsősorban neki köszönhetem.

A veszprémi zenei szakközépiskolában érettségiztem, majd a győri egyetem zeneművészeti karán diplomáztam – mindkettőn fagott szakon. Viszont a főiskola utolsó éveiben megérintett az improvizációs zene varázsa és akkora hatással volt rám, hogy elkezdtem autodidakta módon szaxofonon játszani. Egy helyi alternatív zenekar tagja lettem, és a győri klubélet, a zenének ez a fajta – előtte általam sosem tapasztalt – laza miliője teljesen magával ragadott. Szinte az első perctől kezdve azt éreztem, hogy ez lesz az én utam, és már csak becsületből szereztem meg a diplomát. Idővel eldöntöttem, hogy a szaxofonozást komolyabban is szeretném megtanulni, ezért beiratkoztam a Benczúr Ház zeneiskolájába, ahol Kollmann Gábornál kezdtem tanulni, majd jelentkeztem Borbély Mihályhoz és Elek Istvánhoz a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszakára, ahová fel is vettek.

Amikor először hallottam Joshua Redmannek egy élő koncertes lemezét, el sem akartam hinni, hogy ő rögtönözve játszik. Lenyűgözött és egyben rettentően vonzott is ez a lehetőség. És valóban, az improvizáció egy teljesen új, a korábbinál jóval tágasabb világot nyitott meg számomra. A komolyzenével kapcsolatosan ugyanis mindig azt éreztem, hogy sohasem lehet igazán az enyém, hisz bár az előadásban ugyanúgy beleteszem az érzelmeimet, akkor is csak valaki más szerzői gondolatait közlöm. Az improvizáció ezzel szemben nemcsak előadói, hanem alkotói szabadságot is adott.

A zeneművészeti mellett zenesulikban tanítottam, illetve a negyedik évtől a Ghymes zenekar tagja lettem. Világzenét játszottunk, improvizatív módon és nagyon élveztem. Az első gyerekem születése azonban sok mindent átírt. Eldöntöttem, hogy onnantól kezdve nem terhelhetem turnékkal a családot, ugyanakkor tudtam, hogy ettől még a zene sem maradhat el az életemből.

A férjemmel Sántha Gabesszal azt találtuk ki, hogy megzenésítünk pár gyerekverset Bartos Erikától és megmutatjuk neki. Nagyon szerette őket, így nekiálltunk még párnak, és elkészítettük az első Kiskalász gyereklemezt, aminek nagy sikere lett. Szépen fogytak a lemezek, bennünket egyre több koncertre hívtak, én pedig menet közben jöttem rá, hogy mennyire szeretek gyerekeknek dalokat írni és előadni. Belőlük még minden reakció szívből jön, azonnali és őszinte visszacsatolásokat kapunk tőlük és én nagyra értékelem azt a fajta egyenes kommunikációt, ami szinte csak az övék – mi, felnőttek pedig már csak törekedhetünk rá.

A Kiskalász Zenekarnak 2009 óta öt lemeze jelent meg, az utolsó kettő szövegeit már zömében én írtam. Tavaly éreztem először azt, hogy minden annyira sínen van és olajozottan működik, hogy talán egy picit el kellene ettől távolodnom és új kihívások elé néznem.

S mindezt egy kidőlt diófa miatt…

Nyár volt és hirtelen jött egy vihar, mi pedig épp a teraszon voltunk öt gyerekkel. Mondtam, hogy menjenek be, én pedig összeszedem a sátrat az udvaron, ahol előző este aludtunk. Kiszaladtam és egy pillanat alatt (megint csak ösztönből) döntöttem úgy, hogy mégsem rakom össze, hanem csak felkapom és beviszem úgy ahogy van. Ahogy beértem a házba, az öreg diófánk egy percre rá kicsavarodott a helyéből és a teraszra dőlt.

Nyilván egy ilyen eset után azért elkezd az ember gondolkodni azon, hogy mennyire véges történet is az élet, amit most épp a földön élünk és arra jutottam, muszáj megállnom és végiggondolnom, honnan jövök, merre tartok és merre szeretnék tartani.

Lényegében ennek köszönhetően jött létre a Boridalok, és az egész „Süss fel kicsi nap” zenés verseskötet ötlete. Leültem a zongora mellé, és fél évig csak szavakkal, hangokkal, hangszínekkel játszottam otthon a szobában, tisztára mint egy kisgyerek, majd amikor elkészült a komplett zeneanyag a férjemmel felvettük a lemezt.

A célközönség ugyan még mindig a gyerekek, de most újra nulláról építkezem, és mivel az egész album és produkció az én nevemhez kötődik, a járulékos döntésekben is sokkal több hárul rám.

Nagyon szeretem azt a munkámban, hogy sosem tudni, miből mi lesz. Ahogyan a jazz zenében való improvizáció során, úgy az életben sem látom helyét a tervezgetésnek. Ha pedig elbizonytalanodnék valamiben, mindig eszembe jut egy éjszaka, amikor a gyerekeink még nagyon picik voltak és már végre aludtak, én pedig bábokat varrtam a Hepehupa c. dalhoz készülő klipünkhöz. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, mi értelme annak, amit épp csinálok és miért nem alszom inkább én is – aztán persze folytattam. A legnagyobb nézettsége azóta is ennek a klipünknek van (több millióan látták) és a megjelenése óta folyamatosan kapjuk a visszajelzéseket, hogy mennyire szeretik…

Fotó: AgiSzaboPhotography