Varga Helena, Mosoly Alapítvány

A súlyos betegség, a gyász sajnos még ma is sokszor tabu. Ha viszont nem az, akkor vagy úgy döntünk, hogy nem „zavarjuk” ilyenkor az érintettet, vagy túlságosan nagy pátosszal fordulunk felé. Én tizenöt éves voltam, amikor az anyukámnál rákot diagnosztizáltak, s mi ezt a családdal mindenféle kapaszkodó nélkül csináltuk végig. A ’80-as évek kisvárosában az emberek nem tudtak (jól) segíteni. Semmit, ami nekem akkor dolgom lett volna, például bulizni, lazulni, lázadni az anyámmal szemben, nem tudtam megélni, teljesen természetesnek vettem az igazodást, és a tanulásba vetettem magam. Sok mindent csak a jelenlegi munkám kapcsán értettem meg. Azt, hogy amikor egy súlyos betegségnek a kezelése zajlik, akkor ott olyan érzelmi folyamatok is zajlanak, amiket szinte lehetetlen masszív lelki támogatás nélkül mederben tartani.

Nem véletlen, hogy az alapítványunk, melynek operatív vezetőjeként dolgozom, missziója, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek az élete súlyos betegség, illetve trauma miatt megváltozik, pszichoterápiás segítséget nyújtson. Szakértőink őssejt transzplantációs, onkológiai és pszichiátriai osztályokon dolgoznak, jelen pillanatban három városban Magyarországon. Sajnos ma, ha van is egy-egy klinikai szakpszichológusi státusz az érintett kórházi osztályon, nem elegendő, ugyanis jellemzően tíz-tizenöt gyerekről beszélünk, amely tíz-tizenöt családot ölel fel. Az alapítványunk magasan képzett pszichológusokkal, illetve képzőművészettel, mesével, zenével dolgozó terapeutákkal dolgozik, akik elsősorban a gyerekeknek, de a szülőknek is segítenek, tehermentesítve ezzel a gyógyítással foglalkozó stábot is. A terápiák jellemzően kilencven percesek és nonverbálisak, sokszor a gyerekek nem is tudják, hogy miről van szó, viszont arra az időre, a mese, a játék, vagy a zene útján, újra a saját világukba térhetnek vissza egy kicsit.

Mindezt sajnos a család nem tudja elérni, mert ők is krízisben vannak. Ott állnak a gyerek ágya fölött, s akik addig mindent meg tudtak tenni a gyerekért, most nem képesek megvédeni, elvész az ő kontrolljuk is. Ezért mi nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is dolgozunk, hiszen ők állnak ott ebben a hihetetlenül nehéz élethelyzetben.

A civil szervezetek és kezdeményezések valós társadalmi problémákra kínálnak olyan megoldásokat, melyeket sem az állami, sem az üzleti szervezetek nem vállalnak fel. Azokon a területeken, ahol mi dolgozunk, nagyon nagy a hiány, nagy a lyuk, amit be kell tömnünk…

Én mindig is a non-profit szektorban dolgoztam. Bölcsész és szakközgazdász diplomáim vannak, és valahogy a kettő között érzem a helyem, nem vagyok teljes egészében bölcsész, de amikor olyan területre tévedek, ahol a feladatok túlságosan elemzőek, kell valami más is, egy belső láng, amitől azt érzem, hogy egyébként értéket teremtek. Leginkább az érdekel, hogy hogyan lehet egy-egy civil kezdeményezést tovább lendíteni, hogy az igazán jól működjön. A Mosoly egy pici szervezet, de olyan, mint egy kis óraműszer. Egyrészt nagyon fontos dolgot csinál, hiszen felöleli az egészségügynek azt a részét, amire nincs állami kapacitás, másrészt mindezt egy profi szervezeti-strukturális háttérrel teszi, teret engedve ebben a kreativitásnak is.

Volt idő, mikor azon gondolkodtunk, hogy megváltoztassuk a nevünket, mert talán elhasználtnak tűnhet. Aztán nem tettük, mert arra jutottunk, tökéletesen fejezi ki a küldetésünket. Hiszünk abban, hogy az életnek és az örömnek vannak olyan forrásai, amelyek mindenkor elérhetőek kell, hogy legyenek, még akkor is, ha egy gyerek épp ágyhoz kötve fekszik az onkológián. A mosoly a mi eredményünk. Azok a pillanatok, amikor a gyerekkorából kiszakított kis ember, újra gyerek lehet, amikor nem kell semmiért sem aggódnia, még a szüleiért sem…

Amióta van lehetőségem belelátni ebbe a közegbe, másképp állok az élethez. Itt minden történés igazi, nincs mellédumálás. Jelen van az élet, a halál, a szeretet, a kötődés, s ha mindennek a munkáddal te akár áttételesen is a szereplője leszel, kitisztul, hogy mi a lényeg, s ez vissza fog hatni a mindennapjaidra, a választásaidra is…

Nekem jót tesz!  Az igaz történetek muníciót adnak.

 

Fotó: Zsolnai Péter Photography