Várhelyi Levente

„Az nem kérdés, hogy a háborúsdinak semmi értelme. De ennek az értelmetlen baromságnak a közepén ott van egy csomó szerencsétlen ember, mindenféle segítség nélkül. A katonaorvosi szolgálat útján sokszor a háborús övezetben magára hagyott polgári lakosság is orvosi ellátást tud kapni.
Már gyerekkoromban is orvosnak készültem, az egyetemet katonaorvosi ösztöndíjjal végeztem és huszonnégy éve dolgozom a Honvédkórház baleseti osztályán. Eddig három háborúban szolgáltam, Boszniában, Koszovóban és négy alkalommal Afganisztánban. Ez a munkámhoz tartozik, de tulajdonképpen mindig kedvvel mentem, mert olyan tapasztalatokat szerezhettem, amiket itthon kamatoztatni lehet. Különböző (pl. lövés, robbanás útján szerzett) sérüléstípusokhoz az ért igazán, aki már találkozott velük és erre a háború (sajnos!) jó iskola.
A visszaút a nehéz!
Amikor megérkezel, elfoglalod a szállást és az első dolgod az, hogy bekapcsolódsz a munkába. Ez tíz perc. Aztán feladat van, teszed a dolgod. Hozzászoksz a katonai környezethez: a bázison laksz egy erősen beszabályozott környezetben, nem lépsz ki onnan… Más az értékrend, mind magánéletben, mind a munkában.
A visszailleszkedés nagyon nehéz, hiszen míg tegnap kiontott belű embereket próbáltál az életbe visszahozni, addig már másnap Mari nénit kell ellátnod a bütykével… És bár idővel mindig vissza lehet állni a civil környezetbe, bizonyos dolgok végérvényesen megváltoznak…
Nem tudom, hogy mi történik a halál után, de ez a kérdés a mindennapi munkánkat egyáltalán nem befolyásolja. Amíg a beteg él, életben kell tartani, ha pedig azt látjuk, hogy nincs mit tenni, akkor törekedni kell arra, hogy minél kisebb szenvedéssel jusson túl az életen. És nincs idő töprengeni a halál felett, mert jön a következő eset, függetlenül attól, hogy háborúban, vagy idősek otthonában vagyunk.
A pihenést a túravezetés jelenti számomra. Szicíliában és Izlandon vezetek túrákat. 1998-ban egy út során kérdeztem meg az utazási iroda tulajdonosait, hogy nem lehetnék-e tolmács a következő alkalommal, aztán az azt követőre már készültem is a területekből, s gyakorlatilag túravezetőként lehettem jelen. Én így utazom. Olyan utakat vállalok, amik a szabadság, a hosszú hétvégék és az ünnepnapok köré szervezhetőek. Ez egy ajándék az élettől, mert szabadidőmben a hobbimnak élhetek, sokszor a családomat is vihetem és még fizetést is kapok érte.
Számomra a „jó élet” ennyi.
Ha hagynak szabadon dolgozni és ha szabadidőmben utazhatok.”

Szólj hozzá!