Varju Kata

„A munkám során is egy meghatározó kérdés az, hogy »kik is vagyunk mi?«… Rengeteg társadalmi elvárással szembesülünk, ennek megfelelően több szerepben élünk. Én eredeti szakmám szerint fényképész vagyok, de előtte versenysportoltam, ma pedig lovas tréningeket tartok.

Akkor ki vagyok? Fényképész? Művész? Sportoló? Terapeuta? Coach? Anya? Nő? Ha bármelyiket elhagynám, nem lenne teljes a kép!

Ettől jó az életem, hogy színes, mint egy legóvár. S ennek a várnak a darabjai cserélhetőek, mint ahogyan épp most is ezt teszem: átalakításban vagyok.

Az elmúlt tíz évem arról szólt, hogy más emberek életét segítettem, de egy régi sérülésem jelzett és tudom, hogy lassítanom, változtatnom kell.

Eredetileg lovas terápiával kezdtem el foglalkozni, de hamar rájöttem, hogy ha a protokollt követem, akkor nincs lehetőségem az egyénre figyelni és megvárni, hogy megmutassa, valójában mire van szüksége.

Mi nem mechanikusan dolgozunk, hanem »bedobjuk« az embert egy lóval a karámba azzal a feladattal, hogy próbáljon meg kapcsolatot teremteni az állattal. Bárhogy. Nem segítünk, nem adunk vezető szárat, a mi jelenlétünk »csupán« a fizikai és érzelmi biztonság biztosítását szolgálja. A cél, hogy egy valós kapcsolódás alakuljon ki, s miközben az ember keresi az utat a lóval való kommunikációhoz, a tiszta figyelem állapotában mély találkozások történnek önmagával. Ez mind az érzékenyítésről szól. A lóval való kapcsolat nem több mint húsz-harminc perc, mert annyira intenzív, hogy az ember nem is bírja tovább, aztán pihenés jön és a feldolgozás. Például azt mondjuk, hogy próbáld meg szavak nélkül elküldeni a lovat. Mit csinálsz egy ilyen helyzetben? Utat keresel, elkezdesz jobban figyelni, kinyílsz és az összes rezdüléseddel azon vagy, hogy megértsd a másikat… Aki erre képes, az ugyanígy érzékennyé válik az életére és a kapcsolataira is.

Mindezt eredetileg személyiségfejlesztésnek szántam, de egy idő után pszichológusok, pszichiáterek kezdtek el hozzánk olyan pácienseket küldeni, akikkel elakadtak. S nálunk születtek megoldások. Azt hiszem, azért is – és ezt saját tapasztalatból tudom – mert a terapeutát el tudja vinni az egója, a korábbi tapasztalatai, míg a lónál ez nem történhet meg, a lóval való kapcsolódásban nincsenek előítéletek, nincs túlgondolás, sőt! megmenteni sem akar. Ő »csak« jelen van veled, reagál rád, de nem vár semmit.

Azzal, hogy nem a hagyományos lovas terápiát követtem, kikerültem a fősodorból és tizenöt év alatt egy saját módszer épült fel.

Ez a fajta metakommunikáció a lóval nagyon erős folyamatokat képes elindítani az emberben. Ugyanakkor – és ezt mindig el is mondom – ezzel aztán dolgozni is kell. Az utóbbi időszakban gyakran éreztem, hogy aki eljött, nem tette bele a szükséges munkát, így amikor elkezdett romlani a lábam állapota és a fiamnak is nagyobb szüksége lett otthon rám, úgy éreztem, hogy nem jó helyre teszem az energiáimat. S közben azt is láttam, hogy sok valódi rászorulóhoz nem jut el ez a lehetőség… Úgy döntöttem, hogy nagyobb hangsúlyt fogok arra fektetni, hogy a megszerzett tudásomat, tapasztalatomat átadjam, illetve megkeresem annak a lehetőségét, útjait, hogy hogyan tudom ezt a segítséget azokhoz eljuttatni, akiknek szüksége van rá, de nem engedhetik meg maguknak (pl. gyermekotthonok lakóinak, traumatizált gyerekeknek, mélyszegény családoknak).

Sajnos azok között, akik ki tudják fizetni egy-egy tréning díját, nagyon kevés az olyan, aki nem fél attól, hogy ha változtat a saját életén, akkor összeomlik az egzisztenciája is. Gyakran voltam szemtanúja a »gazdag ember« találkozásának önmagával, aki aztán a következő alkalomra már el sem jött. Meglátta ugyanis az életét kívülről, a valódi vágyait és tudta, hogy ha ezeket választaná, akkor már másnap fel kellene mondania a munkahelyén. A párom szavaival élve, az »üveggyöngyeinket« nagyon nehezen engedjük el…

Igazából mindig az tesz magáért, akinek már a bőrére megy a játék. Ezért szerettem jobban azokat az eseteket, akiket a pszichológusok küldtek, mert valódi lehetőség nyílt a segítségnyújtásra. És persze az is igaz, hogy ezzel viszont nagyon lehet telítődni. Olyan mintha folyamatosan pszichothrillert olvasnál és egyszer csak úgy érzed, hogy most már megnéznél egy vígjátékot is…

Így aztán most épp egy változás közepén állok. Szeretnék egy kicsit könnyedebben élni, szeretnék többet fényképezni és az elmúlt évek terheiből egy kicsit letenni. Sokáig azt hittem, hogy a tudás felelősség és ezért nekem ezt az egészet cipelnem kell. Úgy döntöttem, hogy nem, nem leszek mindig jelen.  Természetesen – a munka és magánélet közötti egyensúlyt megtartva – ezután is vállalok tréningeket, de közben szeretném a stafétát fokozatosan átadni a tanítványaimnak.”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.