Várkonyi Attila – DJ Dominique

A szüleim Szegeden köztiszteletben álló tudós emberek, anyukám mind a mai napig angolul tanít fizikát az egyetemen. Én sem voltam rossz tanuló, az átlagom alapján mindig négyes-ötös, az első hármasomat is csak gimnáziumban kaptam, de az például tragédia volt a családban. Az otthoni környezetből kicsit kilógtam, engem inkább a humán tárgyak érdekeltek, de anyukám azt mondta, hogy olvasni és történelemmel foglalkozni mindig lehet, de természettudományokat nem fogok szabadidőmben tanulni, végezzek inkább én is fizika szakon. Így keveredtem ’82-ben a debreceni egyetemre, ahol végül fizika, majd technika szakon végeztem.

Sokat köszönhetek annak az egyetemi közegnek!

Áthallgattam a református teológiára, válogatott voltam a futball és kosárlabda csapatban, saját színjátszókört és öntevékeny csoportot alapítottam, rendezvényeket, előadásokat, utazásokat szerveztünk. Itt kezdtem el a diszkózással is foglalkozni, az egyetemi rádióban voltam rádiós és DJ. Én toboroztam az embereket a rádióba és a bulikba is.

Az átmenet időszaka volt ez, amikor már nyíltak a határok, nyílt az emberek tudata, de még nem gyűrűzött be a mindennapjainkba az „ember embernek farkasa” kapitalista elv. Úgy éreztük, bármi lehetséges, s vágytunk olyan közösségekre, amelyekben megvalósíthattuk álmainkat.

Negyedévben mentem ki Amerikába.

Határozott céljaim voltak. Szerettem volna szerezni egy amerikai diplomát, megtanulni nagyon jól angolul és felmértem azt is, hogy itthon viszonylag kicsi az esélyem, hogy saját lakást és autót szerezzek, kint viszont elérhetem ezt, amit sikerült is megvalósítani.

Három év nyolc hónapig dolgoztam kint kikötői munkásként, tanárként, eladóként, kertészként és egy percig sem éreztem jól magam. S bár minden célom teljesült, de azóta is arra emlékszem, ha baj van, hogy ha azt kibírtam, mindent kibírok. Én magam sem vágytam arra, hogy asszimilálódjak, ezért ami szabadidőm volt, azt olvasással töltöttem. Minden könyvet elolvastam, amit gimnázium alatt kihagytam, vagy nem értettem. Így lett ott szellemi és spirituális táplálékom a Háború és béke, Anna Karenina, Doktor Zsivágó, a Nyomorultak és Shakespeare.

Rengetegszer gondoltam a hazajövetelemre, hogy majd miként tudom átadni a kint tanultakat és tapasztaltakat, de amikor végre megérkeztem a nyugati autómmal a furcsa ruháimban, megéreztem, hogy egy vákuumba kerültem.

S ez a vákuum végül egész életemben elkísért.

Az akadémista és az underground közegnek én túl popos csávó vagyok, míg a poposoknak túl elemző, analitikus és gondolkodó. És nyilván vannak barátaim innen is és onnan is, ahogyan vannak értékek itt is és ott is, nekem a kettőből egy egészet gyúrni soha nem sikerült. Viszont jó szívvel egyiket sem tudnám elhagyni, mert mindkettőben ott vagyok én. Ezért is adok mind a mai napig címzetes egyetemi docensként órákat egyetemeken és főiskolákon is…

Igazából a diszkósok sorából is kilógok. Én előfordul, hogy versidézeteket szúrok be a mondandómba a bulik folyamán, megkérem az embereket, hogy kapaszkodjanak össze egymással, integessenek magasba emelt kezekkel, vagy éppen világítsanak a telefonjaikkal. Célom, hogy a party részesévé váljak és egy valódi közösséget építsek az ott lévő emberekből. A többi dj nem feltétlenül ebből az irányból közelíti meg a dolgot és a “módszereim” nem kicsit rendhagyóak.

Ráadásul a karrierem evolúciója is fordított: én először voltam rádiótulajdonos, a Sport TV marketing igazgatója, az Athéni Olimpia projektigazgatója, a Petőfi Rádió programigazgatója, a Művészetek Palotájában művészeti tanácsadó, az Eurovíziós Projekt vezetője, s legvégül mostanra, a rádiós műsorvezetés megmaradt, de elsősorban DJ.

Tudom, hogy sok zenésznél kiveri a biztosítékot, amit én csinálok és azt kérdezgetik, hogy de mégis, mi ebben a művészet, hiszen két zenét mindenki fel tud egymás után rakni, sőt, ma már a gép is összekeveri. És gyakran hallom azt is, hogy „mindegy, majd valaki zenél”, de én erre azt szoktam válaszolni, hogy Shakespeare is ugyanabból a betűkészletből dolgozott, mint mi, de valahogy az ő mondatai mégis másként álltak össze… Persze, túlmisztifikálni sem szeretném azt, amit csinálok és ha bárki „művész úr”-nak szólít, akkor szólok, hogy művész úr a Presser Gábor, meg a Somogyvári Rudolf, de nem én… Ugyanakkor képes vagyok ezreket, tízezreket megmozgatni, mert egész más filozófiával állok a diszkózáshoz: én nem akarom megtanítani, hogy mi a jó zene, ugyanis tudom, hogy akik eljönnek egy-egy bulimra, „csak” jól szeretnék érezni magukat. S ha létezik olyan, hogy a diszkózás ars poeticája, akkor én azt mondom: „Felejtse el a sárga csekket, felejtse el a tartozását, a hűtlen férjét és találjon örömöt és felszabadultságot abban a két órában!”…

Ez az én utam. A közösségépítéshez szeretnék ezáltal hozzájárulni. Eljutni minél több helyre, fesztiválra és megmutatni, hogy mit csinálok, mert én nagyon hiszek ebben. És bár patetikusan hangzik, de én szeretem az embereket és örömömet lelem abban, ha sokan vagyunk, ha együtt vagyunk. Szeretek ebben a fajta interakcióban létezni.

Fotó: AgiSzaboPhotography