Balázs mindent másképp csinált, mint egy átlaggyerek. Már az első tanítási napon közölte a tanítóval, hogy ez az egész baromi unalmas, ő nem azért jött iskolába, hogy unatkozzon, otthon pedig hozzátette, hogy vajon tényleg komolyan gondoljuk, hogy neki innentől kezdve vonalak és négyzetek közé kell majd irkálgatnia. Szép lassan robbantotta szét az addigi „meg kell felelni”, „jó jegyeket kell kapni” programjainkat, amit én is, az apja is és a nagytesója is követtünk. Mire az első szomorú száj értékelését megkapta (mert nem ült nyugton az órán), én már megértettem valamit, és bementem a tanítójához megkérni, hacsak nem zavarja az órát, hagyja őt ezekkel. S Balázst az évek múlásával sem tudta átformálni az iskola, csak az számított neki, hogy hogyan érzi magát, soha nem az értékelés, amit róla alkottak.

Folyamatosan azt mutatta nekünk, hogy ez a világ, ahogyan jelen pillanatban működik, nem jó – az emberek nem együtt, hanem egymás ellen dolgoznak, ráadásul a bolygót is kizsigereljük. Visszatérő kérdése volt, hogy vajon mikor élünk, hiszen a napjaink csak a munkával és az ide-oda szaladgálással telnek. Sokszor olyan érzésem volt, mintha ő lenne a szülő, mi pedig a gyerekek.

Úgy döntöttem a tanítói és informatika tanári diplomáim mellé szükségem van a mentálhigiénés és a közoktatásvezetői képesítésekre is, mert egyre inkább ráláttam arra, hogy miként stresszeljük és tesszük tönkre a gyerekeket, s az álmom az volt, hogy egy nap létrehozunk egy központot, ahová olyan gyerekek járnak, akik nem tudnak beilleszkedni a „normális” világba. S közben folyamatosan olvastam és kerestem, kutattam valami után, ami egyszerű és az adott pillanatban működik, ami megmutatja, hol van a mindennapokban az öröm, s hogy miként nem kell beleragadnunk a kiszolgáltatottnak vélt élethelyzeteinkbe. Az Univerzum meghallotta a kérésem, és adott nekem egy olyan eszköztárat, amely által egyben fel is készített bennünket az elkövetkező nehéz évekre…

Balázs hat hónapja meghalt.

Már a születésekor tudtuk, hogy az átlagosnál kisebb vesékkel született. Gyógyszereket végül nem kellett szednie, évente jártunk kontrollra, felülvizsgálatokra, s rendszerint nagyon hamar végeztünk is, mert mindent rendben találtak. Jól volt, a veséi nőttek, mindenféle sportot kipróbált – síelt, snowboard-ozott, Krav-Magára járt, búvárkodott.

Tizenöt múlt, mikor egy külföldi kurzusról hazaérve a férjem azzal fogadott, hogy Balázsnak iszonyatosan fájt a hasa, bevitte az ügyeletes gyerekkórházba, ahol megállapították, hogy a keratinin szint (vesefunkciót jelző laborérték – a szerk.) emelkedett, s azonnal dialízisre kell tenni – az orvosi protokoll szerint. Egy nappal később az orvos nekem már a transzplantációs listára való felvételről beszélt, de nem értettem, hogy miért nem történik semmilyen más vizsgálat, egy CT, egy MR, vagy egy biopszia… Próbáltam ezt kérni, s a dialízisnek ellenállni, de mivel kiskorú volt, az orvos szava döntött, és 2016 májusától gépre tették. Balázsnak a feje és a hasa fájt, de a laboreredmény alapján eldöntötték, hogy mindennek a kisebb vesék az okai. Ami létezett alternatív vizsgálat, elvégeztettük, s rendre olyan eredményeket kaptunk, hogy a gond az ér- és bélrendszerrel, valamint a keringéssel van, s mindig csak utólag mutattuk meg a kórházi papírokat, amelyekre azt mondták, nem igaz.

A kezelésekre hetente háromszor jártunk, a karácsony, húsvét, szülinap… stb. itt nem számít, és a bármennyire is ellenkezett a szervezete, s például ment fel rendszeresen a vérnyomása 220 fölé, a kezelések időtartamában (4 óra) sincs helye alkunak. A protokoll az protokoll.

A szervezete hamar tönkrement, a vízvesztés nyomán pillanatok alatt lefogyott 10 kilót, s végül csak a „száraz” súlya maradt meg.

A férjem, aki középiskolai tanár, éjt nappallá téve dolgozott, hogy eltartson bennünket, a nagyfiam pedig külföldön vállalt munkát.

Három éven keresztül éjjel-nappal együtt voltunk. Ültem mellette a dialíziseken, bátorítottam, fogtam a kezét, masszíroztam, sokat beszélgettünk, s igazából megtanítottam mindenre, amit én tudtam meg a világról, s arról, ami azon túl van. Ha pedig eljutunk odáig,  a vesémet is adtam volna… A kettőnk kapcsolata már-már túlmutatott ezen a valóságon, egy szempillantásból is tudtuk, hogy mit érez, vagy gondol a másik. S azért voltam sokszor rettenetesen dühös és könyörögtem más vizsgálatokért, mert láttam, hogy egy-egy gyógyszerre, szúrásra miként reagál a teste, s hogyan áll ellen, vagy akarja mutatni, hogy „nem, nem ez a megoldás”. A dialízis megkezdése után számtalanszor tört rá valamiféle roham, amire azt mondták epilepszia, de én nem hittem el. Minden egyes reakciójára gyógyszereket adtak, eljutottunk a napi 28 féle szerig, amelyeknek a mellékhatásait már sem feltárni, sem követni nem lehetett.

Idővel azt mondta, érzi, a feje felé emelkedett egy kard, s ő ezt az egészet nem akarja. Se dialízist, se transzplantációt, csak a hasfájást szüntessék meg.

Folyamatosan éhes volt, de mérnünk kellett az engedélyezett párdekányi mennyiségeket. Persze nekem egy falat sem ment le a torkomon, s mikor ezt észrevette, mérges lett, azt mondta, ezt nem tehetem magammal. Ekkoriban kezdtünk el az „anya-program”-ról beszélgetni, s elkezdett arra felkészíteni, hogy el fog menni. Látta ő is maga körül a történeteket, hogy jó esetben is meddig lehet élni egy transzplantált vesével, és van olyan, aki már a májtranszplantációs listán is fenn van, s azt mondta, az élet lehetne bulis, de nem az, mert az emberek alszanak, s miután ez így nem egyszerű, pláne nem akkor, ha valaki beteg és kiszolgáltatott, ő ezt nem választja.

2018-ban már minden egyes kezelés utáni hazaúton sírt – fájt a feje, a csontjai, a lábai, a hasa…

Az orvosoknak fogalma sem volt arról, hogy a hasa miért fáj. Februárban felmerült az érgyulladás gyanúja, majd egy másik klinikán, június elején egy laporoszkópiás műtét során csupán bélsárkövet találtak, amit eltávolítottak.

A vesszőfutása május 8-ával indul.

Vérzik, de nem tudják honnan, és kezdetét veszi egy műtétsorozat. Fájdalomcsillapító Fentanyl tapaszokkal él, a Rivotrilt, Frontint rendszeresen kapja, de emellett is a falat kaparja. Nyár elején mondják ki, hogy érgyulladása van, de addigra már a Crohn-betegség gyanú és kórházi fertőzés is van. Mindenre gyógyszerrel tömik.

Az első nagyműtétje alatt leáll a szíve, majd mikor másnap reggel bemegyünk hozzá, kézzel-lábbal magyaráz, hogy meghalt, de visszajött. Börtönt rajzol, ami mögött ő most van. Míg keresik a vérzés okát, tizenhárom hasi műtétet végeznek el rajta, s végül kiveszik a patkóbelet, a hasnyálmirigyét, az epehólyagját és a lépét, és a sokadik műtét, ötven nap intenzív után egy szerdai napon, augusztus 29-én leáll a keringése. Azt mondják, menjek haza, mert ki kell várni a következő 24-48 órát. Otthon elalszom, majd fél2-kor egy nagyon furcsa energiát megérezve felébredek. Egy óra negyvenháromkor csörög a telefon, hogy Balázsnak leállt a szíve.

Nyugalom tört rám, majd hirtelen Balázs is megjelent. Leült az ágyam szélére és azt mondta, „Anya, értsd meg, a testem egy hetvenöt éves ember szintjén van. Évek kellettek volna, mire egyáltalán abba az állapotba kerülhetek, hogy transzplantáljanak, de ha ez megtörténik is, mi várna rám? Folyamatosan járni a kórházakat… Ne haragudj, de én ezt nem választom!”

Nem volt kérdés, hogy tiszteletben tartom a választását, hisz amit átélt tíz életrevaló fájdalommal és kiszolgáltatottsággal ért fel, és nem éreztem szükségét „gyászfeldolgozásnak” sem, mert tudtam/tudom, Balázs itt van, létezik mint végtelen lény – csak most épp nincs megtestesülve.

Negyven nappal később újra eljött, s akkor azt mondta, „Sokkal nagyobb gebasz van ezen a Földön, mint amikor arról beszélgettünk. Minden él, és minden élőlény körül van egy szappanbuborékszerű gömb, ami szivárványszínű, de az emberek körül szürke. Nagyon nagy a gond!” Majd megígértette velem, hogy leteszem az „anya-program”-ot, elkezdem élni az életem, és megmutatom, hogy ez a közös történetünk után is lehetséges. Azt is mondta, az emberek félnek a haláltól, pedig a testünkön túl teljes nyugalom és béke van, s a földi életünk az örökkévalósághoz képest csak annyi, mint egy tollpihe földreszállása.

Balázs világéletében azt akarta mutatni, hogy van más! Van más az oktatásban, az egészségügyben, s az életünk választásaiban is. Én pedig az elmúlt három év minden egyes pillanatáért hálás vagyok, mert még az átvirrasztott éjszakák alatt és a kínnal teli hétköznapokban is volt erőm nem feladni, nem kiszállni, nem abbahagyni, miközben ő szépen rátolt, kiképzett és áttranszformált engem egy útra, amelyre most rá kell lépnem, és amit tőle tudok, azt át kell adnom másoknak is. El kell mondanom az embereknek, hogy „Ébresztő!” – hogy mindannyian energiák vagyunk, bennünk van az éberség, mi már mindent tudunk. S ha ezt az energiát megtaláljuk, és beleállunk abba, akik valójában vagyunk, képesek leszünk szétrobbantani mindent, ami régi, ami nem működik, ami elvette a színeinket, s ami lassan, de elpusztít bennünket.

Fotó: gálfisaci