Vörös Ákos PrAkash

A születésem után fél évvel a szüleim a nagyszüleimnél helyeztek el, s egészen négy éves koromig velük éltem. Utólag láttam meg, hogy mekkora hiányt szült mindez bennem, kicsit messzebbről nézve azonban arra jutottam, hogy mindennek ellenére is hozzájuk kellett születnem. És az lett a megfigyelésem, hogy akinek legalább egy nagyszülővel szoros a kapcsolata, az mindig nyitottabb lesz az ősi dolgokra, mert a szülő a jelenlegi világhoz fűz, míg a nagyszülő, mint élő ős, az ősihez. Gyerek- és tinikorom dolgai közül egyetlenegy volt, aminek köze lett a további életemhez, az, hogy nagyon világosan láttam, hogyan nem akarok élni.

A keresésemben a válságok vezettek, és hozták meg az utakat is. Főiskola után találkoztam egy jógamesterrel, és elkezdtem jógát tanulni. Olyan volt, mintha csak ráismertem volna valamire, amit korábban már tudtam. Sok szempontból visszavonult életet éltem, majd a ’80-as években segítője lettem egy mesternek, akivel egy Tűzjárás alkalmával ismerkedtem meg. Ő hívott el Mauira, a Hawaii szigetekre. Mindez egy igazi tanulmányút lett, három évig tartott.

Nyaranta jártam haza, s amiket megtanultam, adtam tovább. Az alkalmak szájról-szájra terjedtek, volt olyan Tűzjárás, amire száznál is többen eljöttek. (Azóta is ezt teszem, ma már huszonöt év gyakorlattal. 1994-ben megalapítottam a Samadhi Kört, az egyik első hazai spirituális közösséget, ami máig is működik, immár a sokadik generációval, ugyanakkor maradtak, és visszatérnek régiek is. Az eltelt évtizedekben pedig lassan kétszáz Tűzjárást vezettem már magam is.)

Indiában másfél hónapot töltöttem, ott kaptam Papajitől a PrAkash nevet, aminek a jelentése „Belső Fény”. Itt alakult ki bennem egy erősebb honvágy, s ez hozta azt, hogy végül hazatértem.

Az élet egyik legnagyobb ajándéka számomra az, hogy ekkor a szüleimet annyira magával ragadta a változás, ami végbement bennem, hogy szinte azonnal elkezdtek velem járni a csoportokra, majd beszálltak, mint segítők. Azt hiszem, valami olyasmit láthattak meg bennem, amire már jóval korábban ők is vágytak, csak épp nem tudták megfogalmazni.

1996-ban született a lányom, Tara. Nem volt még öt, mikor elváltunk az édesanyjával, így azt az időt, amit a későbbiekben vele tölthettem, igyekeztem minőségi módon tölteni, amit leginkább az utazások jelentettek. Évente jártunk Görögországba, aztán egy ponton olyan útjaim is elindultak, mint India, Thaiföld és Bali, ahová nagyobb csoportokat is meg tudtam invitálni, s ott jógáztunk, meditáltunk.

Évek teltek el azzal, hogy tettem a dolgomat, vittem a csoportokat, s egymás után kísértem a generációkat, s valahogy már kezdtem feladni, hogy én valaha a magánéletben is boldog lehetek. Nincs még két éve, hogy egymásra találtam az én igazi Párommal…

Az ősi civilizációkban elengedhetetlen volt, hogy férfi és nő a saját szerepét töltse be. A gyermekszülés- és nevelés misztériumába a nők lettek beavatva, míg a férfi volt az aktív, a cselekvő, a védelmező. A sérülést – de nevezzük változásnak –, ami az utóbbi generációkban keletkezett, itt kell keresnünk. Férfitársaim sok mindennel, erővel, hatalommal éltek vissza az elmúlt évszázadok során. Ennek pedig visszahatása az, hogy ma sok nő a saját műfajában szeretné legyőzni a férfiakat. Szerintem ezzel az a gond, hogy ettől még, ha sikerül sem lesznek boldogok.

Amit most élünk meg a harc, de már érezhető a szintézis kezdete is.

Magyarországon talán egy picit több maradt még meg a férfi modell árnyékos oldalából, de attól, hogy a férfiak idejétmúlt szerepekhez ragaszkodnak, ugyancsak nem lesznek boldogok. Azt látom, hogy a nőknek sokkal nagyobb a szereprugalmassága, míg a férfi szerep ugyan megrendült, de új még nem alakult ki. Az inga átbillent a másik oldalra, a férfiak toporognak, mert az évtizedek során annyiféle rossz hatalmat láttak és tapasztaltak, hogy inkább lemondanak róla. Én viszont az vallom, hogy mindenki ugyanannyi szabadságot kap az életben, amennyiért felelősséget vállal. Azt ki lehet mondani, hogy nagyjából az előző generációnál a hatalom átkerült a női oldalra, ami önmagában nem jó, vagy rossz. Ezt követően viszont az szokott történni, hogy új egyensúlynak kell kialakulnia, amihez jelen pillanatban véleményem szerint szükséges, hogy a férfiak egy új, békés módon tanulják meg az „új férfi” szerepét. És azt hiszem, hogy ekkor majd nagyon sok nő, nagyon szívesen le is mond arról, hogy férfiasan tartsa kézben a dolgokat.

Hogy mi kell ehhez? A férfiaknak vissza kell találniuk a védelmező szerephez, vagyis arra, hogy miként használják helyesen, agresszió nélkül az erejüket. Integrálni szükséges a női, intuitív oldalt is, hiszen a nők nem kigyúrt macsókra vágynak, ennél sokkal fontosabb, hogy a társuk képes legyen megérezni a rezgéseiket, a kommunikációjukat. S végül, ahogyan az minden terápiának az alapja is, a belső gyermekkel való kapcsolódás is elengedhetetlen az új egyensúly megtalálásában. A párkapcsolatokat ugyanis nagyon sokszor a bennünk élő sérült gyerekek kezdik ki a sértett civakodásaikkal. Ennek tudatosítása óriási lépés.

És sokat segíthet rajtunk a nyugat, ún. tiszta kommunikáció, amit még főiskolás koromban neveztem el amerikai veszekedésnek, amikor is – ha kell akár ordítozva –, de elmondjuk a másiknak, hogy mit érzünk, mi bajunk.

Az egyik legfontosabb ideálképem a sas. Az indiánoknál az isteni tudatot fejezi ki, a bal szárnya a női, intuitív oldalt, a jobb szárnya pedig a férfi, cselekvő oldalt szimbolizálja. Amíg a kettő nincs egyensúlyban, nem tud szárnyalni!

Huszonnyolc évvel ezelőtt, a maui utam előtt találkoztam először az én igazi Párommal, Orsival. Amikor a belső vezetőim azt akarták, hogy szintet váltsak, rendszerint küldtek nekem egy halálközeli élményt. Mikor megláttam őt (egy Tűzjárás alkalmával) felpörgött, majd leállt a szívverésem. Könyörögtem az üres térben, hogy visszatérhessek, mondván most kezd végre értelme lenni az életemnek. Én akkor követtem a hívást, és nekivágtam a világnak.  Így visszatekintve csupán egy epizódnak tűnik az a pár évtized, amit külön töltöttünk. Eleinte csak leveleztünk, de két évvel ezelőtt meglátogattam Veszprémben, és ott maradtam. Neki is van egy gyereke, akinek pedig egy tündéri kislánya, így ma apai, pótapai és pótnagyapai szerepkörben is élhetek. Közös “gyermekünk” egy szellemi iskola, ahol segítő- és spirituális terapeuta-képzést kínálunk.

Én nagyon sokáig arra törekedtem, hogy többet érjek el, mint a szüleim, de aztán a válásom után, vagy más válságos időkben, sokszor arra jutottam, hogy bizonyos dolgokban el sem tudtam érni, amit ők igen. Ilyen volt a köztük lévő szeretetre épülő egység és kapcsolódás. Én ezt végül abban a városban találtam meg, amit ahogy csak tudtam, kerültem annak idején, nehogy az ő útjukat járjam, hiszen apukám itt járt egyetemre, anyukám pedig technikumba.

A lázadás időszaka ezzel egyértelműen véget ért számomra. A gyökerek megtalálásán dolgozom, és már egyáltalán nem tűnik ijesztőnek, hogy lényegi dolgokban mégiscsak olyan legyek, mint a szüleim.

 

Fotó: AgiSzaboPhotography