Zuber Krisztián Inti

Amikor anyu Costa Ricában repülőre ült, fogalma sem volt, hogy hova jön. Eredetileg a Szovjetunióba nyert egy ösztöndíjat, de az utolsó pillanatban szóltak neki, hogy betelt a hely a főiskolán, viszont jöhet Budapestre. Apuval itt ismerkedtek meg, aki akkor a Honvédban kézilabdázott. Három éves voltam, amikor Győrbe költöztünk, és harmadikos, amikor abba az iskolába mentem át tanulni, ahol apu, mint testnevelés tanár tanított, s bár engem nem, de én is elkezdtem kézilabdázni, ő volt az edző és nemhogy nem kivételezett, de én voltam az első, aki az edzésekre érkezett, nekem kellett kipakolni a szertárból, én maradtam utoljára és én is pakoltam vissza. Aztán ez be is ért nálam, mert később évekig játszottam, sőt, felkerültem az elsőosztályú csapatba is. Apu a keménységével elérte a célját, de végül az én hülyeségeim miatt vége lett a sportkarrieremnek – az az igazság, hogy ellinkeskedtem.

Hétéves koromban váltak el, s tulajdonképpen még sok is ez a hét év, amit együtt voltak, mert teljesen eltérő mentalitású személyiségek, viszont ez a két véglet bennem egyszerre van meg – apu keménysége és anyu latin-amerikai vére. Vannak dolgok, amikhez csökönyösen tudok ragaszkodni, és vannak olyanok, amiket mások több életen át sem lennének képesek elengedni, én viszont simán lerázom magamról, és megyek tovább. És hogy őszinte legyek, a legtöbbször a hülyeség az, amit nem engedek el, a komoly dolgokra pedig magasról teszek.

A válásuk után rengeteg időt töltöttem a nagyszüleimnél, s valójában ők jelentették számomra a stabilitást és a nyugalmat. Még kamaszkoromban is hozzájuk fordultam a problémáimmal és gyakran aludtam együtt a nagyapámmal.

Rettenetesen rossz gyerek voltam, állandóan az igazgatónál ültem, de a lányok szerettek… Aztán ez sokáig tartott, mert hosszú évekbe tellett, mire „lenyugodtam”. Ezt egyébként úgy is lehet mondani, hogy én egy szemét, csajozós pasi voltam, aki még akkor is ment tovább, ha egy kapcsolata komolyra fordult, egészen addig, míg a másik nem szól, és legfeljebb majd akkor szépen megnyugodtam. Azt látom a világban, hogy a férfi egy vadász, és soha nem fogja abbahagyni a nők hajkurászását. A nő pedig azért veszi fel a magassarkút, mert ettől megfeszül a vádlija,mint ahogy az őzeknek is megfeszül a combjuk és ettől megőrülnek a férfiak. Ebből következően pedig nyilvánvaló, hogy a férfi erre ugrani fog.

És nem tagadom, hogy a TNT-t ebben ki is használtam. Nem tudom, hogy van-e olyan, aki ne ezt tette volna… Fiatal voltam, nem érdekelt, hogy melyik lány, mit látott bennem, vagy miért éppen engem akart, ha engem akart.

Ma viszont már nem megyek bele ilyenekbe.

A mérföldkő az volt, amikor megismerkedtem a lányom anyjával, de az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy rá is untam az alkalmi kapcsolatokra, mert egy idő után rájöttem, nem adnak semmit.

Ugyanakkor „hű de jó apa” sem lettem.

Huszonhét voltam, amikor Emma született, a TNT nagyon pörgött, állandóan koncerteztünk. Az első időszakban nagyon keveset tudtam kivenni a részem az otthoni dolgokból, és emiatt mind a mai napig lelkifurdalásom van. Mentségemre legyen mondva, hogy fiatal voltam és idióta, másrészt ebből éltünk, és szerettem is csinálni. Akkor értem haza, mikor ők keltek, ráadásul volt egy magyar vizslánk is, így amikor lefeküdtem aludni, a párom vitte a gyereket és a kutyát sétálni, hogy tudjak pihenni. Aztán egyre gyakrabban a nagyszülőkhöz ment át, és egyre gyakrabban náluk is aludtak. Éveken keresztül újra és újra próbáltuk menteni, amit lehet, de végül feladtuk.

Emma ma már tizenhat éves, és meglepő módon mégis ragaszkodik hozzám, amit őszintén szólva imádok. Persze kamasz, saját titkai vannak és bizonyos dolgokat borzalmasan nehéz kihúzni belőle, de én igazából most kezdtem el megélni ezt a család dolgot. A párommal egy éve vagyunk együtt, neki van egy kilenc éves fia, s amikor mi négyen együtt vagyunk, az számomra A Család.

Nem mondom, hogy tökéletesen felnőttem volna a feladathoz, de azt érzem, hogy sokkal felelősségteljesebben gondolkodom és viselkedem bizonyos szituációkban, mint mondjuk pár éve.

Mert például eljött az az időszak, amikor már nem akarok mindenáron bulizni menni. Vagy mert reggelente akár korán is felkelek, csak hogy edzeni mehessek. És mert szerencsésnek érzem magam, mikor Rita mellett ébredhetek. Ha pedig meglátok egy cipőt, le tudok róla mondani, mert tudom, hogy az árából Emmának majd kettőt is veszek. És gyakran azt veszem észre, hogy nem is a saját terveim foglalkoztatnak a legjobban, hanem, hogy tudjam, Emma megtalálja majd a helyét az életben, s az, hogy a család, ami negyvenhárom éves koromra született meg, így maradjon, ahogy most van.

Fotó: AgiSzaboPhotography